- Hongbin kérlek, segíts! – futott oda hozzám Hyuk. – Ha nem segítesz, meg fogja ölni!
- Ölni? – néztem rá ijedten, majd felálltam, és Onejunnra néztem. Úgy megérdemelné… de nem hagyhatom. Oda léptem Tae mögé, és megfogtam a vállát. Lassan rám nézett, én pedig eltátogtam neki, hogy „Hagyd, menjünk.”. Ekkor felállt, és átölelt. Sajnos az idő és a hely nem volt alkalmas erre a pillanatra, így gyorsan átöleltem, majd segítettem a többieknek megkötözni Onejunnt. A kendőt, amit a szememre kötött, belenyomtam a szájába, majd bedobtuk a szekrényébe, és rohantunk, mint az őrültek. Minsu segítségével nagy nehezen kitaláltunk a kiutat.
**
- Basszus, ezt épp, hogy megúsztuk. Viszont oda a „munkám”. – mutogatott idézőjelet formálva az ujjával Minsu.
- Szerintem… lehetnél elveszett fiú… - lépett mellé Youngmin, és átkarolta a vállát. Jungkook a rajztömbjébe elkezdett dolgozni, majd egy hüvelykujjat lebegtetett a papírján.
- Előbb nem kéne beavatni? – értetlenkedett Jinki.
- Hongbint sem avattuk be. – állt mellém Kwangmin.
- „Avassuk be mind a kettőt”! – olvasta fel hangosan Minsu Jungkook papírjáról a szöveget.
- Jungkooknak igaza van. – helyeselt Jinki.
- Az a törpe miért írja le, beszéd helyett? – vágott közbe Minsu Jungkookra mutatva.
- Ő születésétől fogva néma. – mondta Jinki. – nem tudjuk miért. Mikor ide került, nem tudtunk vele kommunikálni, de aztán hamar rájöttünk a módjára. Gyönyörűen rajzol, és az írással sincs semmi baja, szóval adtunk neki egy rajztömböt, amin rajzolhat.
- Á értem… Most már csak egy kérdésem van. Miért ennyire antiszoc az a gyerek, ott a kövön ülve? – mutatott Minsu Taere, aki teljesen magába fordulva ült egy helyben. Még mielőtt megválaszolhatta volna valaki, Boram robogott mellénk.
- Úr isten, hála az égnek, hogy nem esett semmi bajod! – ölelte át a nyakamat Boram. – annyira aggódtam érted! Hihetetlen, hogy az embert már fürdeni sem hagyják! – és csak hadarta és hadarta, azt se tudtam merre nézzek, vagy merre ne. Boramból folytak a szavak, lelőni se lehetett volna. Aztán mintha valami eszébe jutott volna, hírtelen abba hagyta a szövegelést. – viszont Minsut nem tudjuk hova rakni, mert… - ekkor Taehyung felállt a kőről, majd felém vette az irányt.
- Velem alszol! – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd megfogta a csuklómat, és egészen a faházáig maga után húzott.
Még a háttérből elcsíptem egy mondatot. „Akkor ez eldőlt”. A faházban Tae rálökött az ágyra, majd ő is ráfeküdt, és nekem háttal jó éjszakát kívánt, és szerintem már aludt is. Kellett egy perc, mire felfogtam mindent. Szóval az esemény naptáramat ki bővíthetem azzal, hogy egy kalóz majdnem megerőszakolt, egy másik meg megmentett. Szép. Wendy mama miért nem mesélt nekem ilyenekről? Őt csak elkapták, de Péter megmentette. Bezzeg engem az a beteg állat majdnem megerőszakolt. Lassan elfordítottam a fejem, és Taet néztem, aki halkan szuszogott. Vajon ő miért volt ennyire ideges? Ennyire jó barátjának tartana? Mikor ott voltunk, és ő Onejunn fölött térdelt, láttam a szemében mindent. Az aggodalmat, a megkönnyebbülést, és… tömény utálatot. A szemei villámokat szórtak. Láttam, hogy nyúlt volna a zsebéhez, mikor megfogtam a vállát. Tudom, hogy ott tartja a kiskését. Felsóhajtottam. Csak most vettem észre, hogy őrülten ver a szívem. Már kezdek hozzászokni az érzéshez.
- Alszol már? – suttogtam halkan, de halhatóan. Mivel nem válaszolt, a fejemet a plafon felé fordítottam. – Tudod, igazából örülök, hogy ide kerültem. Persze nem élveztem azokat a pillanatokat, amikor elraboltak… de ez bele fér. Mindig jöttél megmenteni. Tudom, hogy alszol, de szeretném megköszönni neked. Te vagy az én hősöm. Melletted úgy ver a szívem, mint még soha máskor, és úgy elvörösödöm, mint még soha semmin. Vajon miért van ez? Nem hiszem, hogy beteg lennék, az nem ilyen érzés. Melletted izgatott vagyok. Érdekel, hogy mit mondok, vagy teszek. Hasonlót éreztem már harmadikban. Egy kedves fiú volt. Gyönyörű, okos, és… gonosz… Persze én ezt nem tudtam. Szerelmes voltam belé. Az a fiú elhitette velem, hogy vagyok valaki, mindig kedves volt velem, tudta minden titkomat, mert megbíztam benne. Kár volt. Miután elmeséltem neki a legcikisebb titkomat, meg könnyebbültem. Aztán másnap arra jöttem be, hogy mindenki nevet rajtam, és ujjal mutogat. Aztán a fiú kivette az egyik barátja kezéből a pudingot, majd a hajamra kente. Tisztán emlékszem minden szavára „Te egy senki vagy! Csak egy mocskos buzi! Hányingerem van tőled!”. Összetörtem. Akiben a világon a legjobban bíztam, elárult. Onnantól kezdve folyamatosan terrorizáltak a másságom miatt, ameddig el nem költöztünk. Koreában új életet kezdtem. Barátom ott csak egy volt és van, de neki nem mertem semmi bizalmasat mondani. Talán sosem leszek rá képes. Wonshik túl fontos ember az életemben ahhoz, hogy elveszítsem. Mellette elfelejtettem minden bánatomat. Egyedül a nővéremnek, meg a bátyámnak mondtam el mindent, mert csak ők fogadnak el engem olyannak, amilyen vagyok. Amber és Taemin mindig mellettem álltak. Ezek után a lányoknál próbáltam szerencsét. Aztán végül a munkámba lettem szerelmes. Vajon leszek én még valaha szerelmes? Milyen érzés teljes szívből szeretni valakit? - akartam volna mondani, de hírtelen Tae szembe fordult velem, átölelt, és magához préselt.
Megütközve néztem szembe a mellkasával. Belepuszilt a hajamba, majd halkan megszólalt:
- Én kezdem sejteni, hogy milyen érzés… Jó éjt. – és már éreztem is az egyenletes szuszogását. Minden szavamat hallotta? Basszus, basszus, basszus! Szinte szerelmet vallottam neki!
Egy ideig néztem a plafont meredten, majd inkább úgy döntöttem, én is lecsukom a szememet. Pillanatok alatt elaludtam.
**
Másnap arra ébredtem fel, hogy valami csikizte a nyakamat. Mikor kinyitottam a szememet, csak egy hajkoronát láttam a nyakamba fúródni. Mikor lenéztem a derekamra észrevettem, hogy a lábai teljesen rám fonódtak. Nagyon édesnek találtam. Halkan felkuncogtam, majd úgy döntöttem, inkább visszaalszom még egy kicsit, de nem bírtam a kísértésnek, és beletúrtam a gyönyörű barna hajába. Egy kicsit elkezdett mocorogni, de hamar abba hagyta, így visszacsuktam a szememet, és megpróbáltam visszaaludni. Aztán hírtelen kipattant a szemem, mivel éreztem, hogy mászik rajtam valami. Sok valami. Lenéztem magamra, és azt hittem, hogy ott halok meg rögtön. Kismillió pók mászott rajtunk. Közben kuncogást hallottam az ajtó előtt.
- NEM HISZEM EL, HOGY NEM BÍRTOK A VÉRETEKKEL! – üvöltöttem torkom szakattából. Tae annyira megijedt tőlem, hogy lefordult az ágyról, magával rántva engem is. – Na basszus…
- Mi, ki, hol, mikor? – pattant fel a földről védelmi pozícióba állva meg.
- GYERTEK SRÁCOK! KEZDŐDIK A BEAVATÁS!
- Komolyan mondom, egyszer megölöm mindet… - morogtam az orrom alatt, a fogamat csikorgatva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése