7. Rész

- Nos, a feladat egyszerű. – csapta össze a tenyerét Jinki. Minsu értetlenül fürkészte a piros zászlót, amit Jinki lengetett előttünk, én meg csak aludni akartam. – ilyen zászlóból van még 15 elrejtve--

- Ne csináld ezt velem! – estem kétségbe. – Múltkor is elvesztem!

- Ne aggódj csibe, ismerem ezt a helyet, mint a saját tenyeremet. – bökött vállon Minsu, és biztatóan rám mosolygott.

- Na, szóval, nektek csak 5-öt kell megtalálnotok ahhoz, hogy nyerjetek. Viszont ha Jungkook és Sehun előbb megtalálja a többi 10-et, akkor vesztetek--

- Miért pont Sehun és Jungkook?! – kiáltott fel Hyuk. – ők a legjobb zászlókeresők egész sohaországban! Ennyire nem akarod, hogy elveszett fiúk legyenek?

- BEFEJEZHETEM?!? – üvöltött Jinki. – Köszönöm… Szóval azért őket választottam, hogy fair legyen. Küldhettem volna az ikreket is, de ők összevesztek volna út közben, Hyuk, te pedig nekem segítesz.

- Nem is vesztünk volna össze!
- Nem is vesztünk volna össze! – mondták kánonban.

- Ne utánozz!
- Ne utánozz! – néztek egymásra, majd elkezdték püfölni egymást.

- Na látod! – mutatott rájuk Jinki. – összesen két órát kaptok—

- Az mire elég? – kiáltott fel hírtelen Minsu.

- MENJETEK A FENÉBE, HA NEM VÁRJÁTOK MEG A MONDANDÓM VÉGÉT! – akadt ki Jinki - Menjetek! Ne is lássalak titeket. – fogta a fejét, mintha megfájdult volna, mondjuk, lehet. – Aigoo menjetek már! – hessegetet el minket.
**

- Szóval van két óránk arra, hogy megkeressünk 5 zászlót… Lehetetlen. – jelentettem ki egyszerűen.

- Minden lehetséges, csak ami lehetetlen az egy kicsit tovább tart! – indult el Minsu valamerre. Mivel azt mondta, hogy ő jól ismeri a helyet, ezért nyugodt szívvel mentem utána.
Miközben gyalogoltunk, megrohamoztak a gondolatok. Vajon Jane mama aggódik értem? Vagy egyáltalán hogy telnek a napok itt? Ott még mindig az a nap van? Vagy ott több nap eltelt, mint itt? Egyáltalán miért kellett kiabálnom mamával? Olyan hülye vagyok!

- Van ötleted, hogy találjuk meg a zászlókat? – zökkentett ki gondolataimból Minsu.

- Igazából, ni… - néztem körbe, majd megakadt a szemem egy vörös zászlón, a fa teteén. – Nézd, ott van egy! – mutattam felfele. Minsunak felragyogott a szeme, majd rögtön a fa felé futott.

- Ez egy kurva nagy fa… - tette csípőjére a kezét. – Most mit csinálunk?

- Hát felmászunk… - mosolyogtam rá, majd különböző fogásokat kerestem a fán, és amikor megtaláltam őket, megkapaszkodtam.
 Minsu lent maradt, elmondása szerint, ha leesnék, legyen, ki elkapjon. Már a legtetején álltam a fának, szemmagasságba a zászlóval, már meg is fogtam, de akkor hírtelen megcsúszott a lábam, és a zászlóval együtt zuhanni kezdtem. Abban a pillanatban lepergett az életem a szemem előtt. A jó és a rossz dolgok egyaránt. Becsuktam a szememet, nem akartam látni azt, mikor becsapódom. De a becsapódás nem történt meg. Kinyitottam a szememet, akkor láttam, hogy Minsu fogott szorosan a karjaiban, és mosolygott rám.

- Na látod, megérte lent maradnom.

- Számolnom kéne, hogy Sohaország hányszor vette el a férfiasságomat.

- Édesem, attól vagy férfi, ami a lábad közt lóg. – nevetett ki Minsu.

- De basszus, engem menteni kell mindenhonnan, mert egy pancser vagyok! Aish, majdnem meghaltam! – ráztam a fejemet, miközben Minsu letett a földre.

- Meghalni? Max bordatörés, csibe. Azért nem olyan magas ez! – végig néztem a fán.

- Igazad van… De megvan az első vörös zászló! – lengettem meg.

- Majdnem akkora, mint te.

- Css megvan, és kész! Na vajon hol lehet a többi…

**

- Ez az! – lelkendezett Minsu. – Négy darab már van! Már csak egy kell!

- Hihetetlen, hogy ilyen lehetetlen helyekre rakták… - vánszorogtam utána, vele ellentétben teljesen lehangolódva. Komolyan mondom, olyan helyekre rakták, ahonnan az isten se teremtette volna ki szebben. – Hol az a retkes ötödik?

- Azt hiszem megtaláltam… - nézett rám ijedten Minsu, majd előre mutogatott. Nem értettem, mit mutat annyira, ezért az ujjai irányába néztem, és akkor megértettem… Ott volt egy nagy tigris, ami körülötte mászkált. – Na baszki…

- Nem mondhattam volna szebben…

- Hogy visszük el onnan? – mormogta maga előtt. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon hogy csábíthatnánk el egy nagy tigrist a zászló mellől. A tigris nagy, a lehetőség kevés, az isten nem segít meg, ráadásul egyetlen hiba, és darabokra tép.

- Jó kérdés… - néztem volna Minsura, de az már nem volt mellettem. – Ez meg hova…

- FUTÁS!!! – üvöltötte nekem -, el sem hiszem de,– az ötödig zászlóval, utána meg a tigris.

- Ez a punk… - ráztam a fejemet.
 Megszerezte, de egy háziállatot is kapott mellé. Méghozzá az a háziállat, ha elkapja, élve megeszi. Ez hülye… Még éppen sikerül elkapni azt a pillanatot, mikor szélsebesen felmászik az egyik fára, a tigris meg köröz körülötte. Csak a fejemet ráztam, majd odaüvöltöttem, hogy már csak 50 perc maradt, siessen, ha még vissza akar érni időben.

**

- Nesze Jinki, itt az öt, most már elmehetsz a picsába! – mérgelődött Minsu, és hozzávágta Jinkihez, aki még időben elkapta, mielőtt fejbe vágja az öt zászló.

- Hé mivel érdemeltem ki, hogy így beszélj velem? – biggyesztette le az ajkait az említett.

- Hogy mit csináltál… HOGY MIT CSINÁLTÁL?!? Majdnem megevett egy Tigris! Egy tigris!

- Akkor én mit mondjak? – néztem mérgesen Minsura. – Majdnem megmart egy kígyó, lezuhantam egy fáról, ráadásul szőrös pókok voltak mindenhol rajtam… Mindenhol! – hangsúlyoztam ki az utolsó szót. – Jinki legalább azt mond, hogy sikerült- e teljesíteni.

- Sikerült. – mosolygott ránk büszkén Jinki. – Mostantól elveszett fiúk vagytok!

- Hála az égnek… - ültem le egy kiskőre, hogy kifújhassam magam.

- Ezt megünnepeljük! – üvöltötte Hyuk, leugorva a fáról.

**

Este az összes elveszett fiú az asztalhoz ült, és ettek, ittak. Jól éreztük magunkat, mindenki üvöltött, Minsu túltette magát a tigrisen, és Tae is újra vidám volt. Örültem neki, hogy a barátaimnak nevezhettem őket. Életvidám volt az összes, és úgy éreztem, bennük igazán megbízhatok. Boram vidáman nevetett egy-egy poénon, Tae mellém ült, és különböző történeteket mesélt nekem Sohaországról. Például azt is megtudtam, hogy Hooknak miért nincs meg a balkeze. Egy pillanatra felnéztem, hogy végignézhessek a többieken, akkor láttam, hogy Jinki és Jungkook sehol se voltak. Elkezdtem aggódni, ezért Minsunak szóltam, hogy megkeresem őket. Gyorsan felpattantam, majd körbe néztem a faházakban, a tónál, de még a bokrokba is belenéztem. Meg is találtam Jinkit, amint éppen nagyokat sóhajtozott, és nézett valamit egy bokor mögül. Halkan mellésettenkedtem, és meglestem, hogy mit néz annyira. A bokor másik oldalán Jungkook ült a földön nekünk háttal, és rajzolt. Nem tudom, mit, de teljesen belemerülhetett a munkájába, ha nem halotta meg eddig Jinki sóhajait. Ránéztem Jinkire és megkérdeztem:

- Szerelmes vagy Jungkookba?

6. rész

- Taehyung…

- Hongbin kérlek, segíts! – futott oda hozzám Hyuk. – Ha nem segítesz, meg fogja ölni!

- Ölni? – néztem rá ijedten, majd felálltam, és Onejunnra néztem. Úgy megérdemelné… de nem hagyhatom. Oda léptem Tae mögé, és megfogtam a vállát. Lassan rám nézett, én pedig eltátogtam neki, hogy „Hagyd, menjünk.”. Ekkor felállt, és átölelt. Sajnos az idő és a hely nem volt alkalmas erre a pillanatra, így gyorsan átöleltem, majd segítettem a többieknek megkötözni Onejunnt. A kendőt, amit a szememre kötött, belenyomtam a szájába, majd bedobtuk a szekrényébe, és rohantunk, mint az őrültek. Minsu segítségével nagy nehezen kitaláltunk a kiutat.

**

- Basszus, ezt épp, hogy megúsztuk. Viszont oda a „munkám”. – mutogatott idézőjelet formálva az ujjával Minsu.

- Szerintem… lehetnél elveszett fiú… - lépett mellé Youngmin, és átkarolta a vállát. Jungkook a rajztömbjébe elkezdett dolgozni, majd egy hüvelykujjat lebegtetett a papírján.

- Előbb nem kéne beavatni? – értetlenkedett Jinki.

- Hongbint sem avattuk be. – állt mellém Kwangmin.

- „Avassuk be mind a kettőt”! – olvasta fel hangosan Minsu Jungkook papírjáról a szöveget.

- Jungkooknak igaza van. – helyeselt Jinki.

- Az a törpe miért írja le, beszéd helyett? – vágott közbe Minsu Jungkookra mutatva.

- Ő születésétől fogva néma. – mondta Jinki. – nem tudjuk miért. Mikor ide került, nem tudtunk vele kommunikálni, de aztán hamar rájöttünk a módjára. Gyönyörűen rajzol, és az írással sincs semmi baja, szóval adtunk neki egy rajztömböt, amin rajzolhat.

- Á értem… Most már csak egy kérdésem van. Miért ennyire antiszoc az a gyerek, ott a kövön ülve? – mutatott Minsu Taere, aki teljesen magába fordulva ült egy helyben. Még mielőtt megválaszolhatta volna valaki, Boram robogott mellénk.

- Úr isten, hála az égnek, hogy nem esett semmi bajod! – ölelte át a nyakamat Boram. – annyira aggódtam érted! Hihetetlen, hogy az embert már fürdeni sem hagyják! – és csak hadarta és hadarta, azt se tudtam merre nézzek, vagy merre ne. Boramból folytak a szavak, lelőni se lehetett volna. Aztán mintha valami eszébe jutott volna, hírtelen abba hagyta a szövegelést. – viszont Minsut nem tudjuk hova rakni, mert… - ekkor Taehyung felállt a kőről, majd felém vette az irányt.

- Velem alszol! – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd megfogta a csuklómat, és egészen a faházáig maga után húzott.
 Még a háttérből elcsíptem egy mondatot. „Akkor ez eldőlt”. A faházban Tae rálökött az ágyra, majd ő is ráfeküdt, és nekem háttal jó éjszakát kívánt, és szerintem már aludt is. Kellett egy perc, mire felfogtam mindent. Szóval az esemény naptáramat ki bővíthetem azzal, hogy egy kalóz majdnem megerőszakolt, egy másik meg megmentett. Szép.  Wendy mama miért nem mesélt nekem ilyenekről? Őt csak elkapták, de Péter megmentette. Bezzeg engem az a beteg állat majdnem megerőszakolt. Lassan elfordítottam a fejem, és Taet néztem, aki halkan szuszogott. Vajon ő miért volt ennyire ideges? Ennyire jó barátjának tartana? Mikor ott voltunk, és ő Onejunn fölött térdelt, láttam a szemében mindent. Az aggodalmat, a megkönnyebbülést, és… tömény utálatot. A szemei villámokat szórtak. Láttam, hogy nyúlt volna a zsebéhez, mikor megfogtam a vállát. Tudom, hogy ott tartja a kiskését. Felsóhajtottam. Csak most vettem észre, hogy őrülten ver a szívem. Már kezdek hozzászokni az érzéshez.

- Alszol már? – suttogtam halkan, de halhatóan. Mivel nem válaszolt, a fejemet a plafon felé fordítottam. – Tudod, igazából örülök, hogy ide kerültem. Persze nem élveztem azokat a pillanatokat, amikor elraboltak… de ez bele fér. Mindig jöttél megmenteni. Tudom, hogy alszol, de szeretném megköszönni neked. Te vagy az én hősöm. Melletted úgy ver a szívem, mint még soha máskor, és úgy elvörösödöm, mint még soha semmin. Vajon miért van ez? Nem hiszem, hogy beteg lennék, az nem ilyen érzés. Melletted izgatott vagyok. Érdekel, hogy mit mondok, vagy teszek. Hasonlót éreztem már harmadikban. Egy kedves fiú volt. Gyönyörű, okos, és… gonosz… Persze én ezt nem tudtam. Szerelmes voltam belé. Az a fiú elhitette velem, hogy vagyok valaki, mindig kedves volt velem, tudta minden titkomat, mert megbíztam benne. Kár volt. Miután elmeséltem neki a legcikisebb titkomat, meg könnyebbültem. Aztán másnap arra jöttem be, hogy mindenki nevet rajtam, és ujjal mutogat. Aztán a fiú kivette az egyik barátja kezéből a pudingot, majd a hajamra kente. Tisztán emlékszem minden szavára „Te egy senki vagy! Csak egy mocskos buzi! Hányingerem van tőled!”. Összetörtem. Akiben a világon a legjobban bíztam, elárult. Onnantól kezdve folyamatosan terrorizáltak a másságom miatt, ameddig el nem költöztünk. Koreában új életet kezdtem. Barátom ott csak egy volt és van, de neki nem mertem semmi bizalmasat mondani. Talán sosem leszek rá képes. Wonshik túl fontos ember az életemben ahhoz, hogy elveszítsem. Mellette elfelejtettem minden bánatomat. Egyedül a nővéremnek, meg a bátyámnak mondtam el mindent, mert csak ők fogadnak el engem olyannak, amilyen vagyok. Amber és Taemin mindig mellettem álltak. Ezek után a lányoknál próbáltam szerencsét. Aztán végül a munkámba lettem szerelmes. Vajon leszek én még valaha szerelmes? Milyen érzés teljes szívből szeretni valakit? - akartam volna mondani, de hírtelen Tae szembe fordult velem, átölelt, és magához préselt.

Megütközve néztem szembe a mellkasával. Belepuszilt a hajamba, majd halkan megszólalt:

- Én kezdem sejteni, hogy milyen érzés… Jó éjt. – és már éreztem is az egyenletes szuszogását. Minden szavamat hallotta? Basszus, basszus, basszus! Szinte szerelmet vallottam neki!
Egy ideig néztem a plafont meredten, majd inkább úgy döntöttem, én is lecsukom a szememet. Pillanatok alatt elaludtam.

**

Másnap arra ébredtem fel, hogy valami csikizte a nyakamat. Mikor kinyitottam a szememet, csak egy hajkoronát láttam a nyakamba fúródni. Mikor lenéztem a derekamra észrevettem, hogy a lábai teljesen rám fonódtak. Nagyon édesnek találtam. Halkan felkuncogtam, majd úgy döntöttem, inkább visszaalszom még egy kicsit, de nem bírtam a kísértésnek, és beletúrtam a gyönyörű barna hajába. Egy kicsit elkezdett mocorogni, de hamar abba hagyta, így visszacsuktam a szememet, és megpróbáltam visszaaludni. Aztán hírtelen kipattant a szemem, mivel éreztem, hogy mászik rajtam valami. Sok valami. Lenéztem magamra, és azt hittem, hogy ott halok meg rögtön. Kismillió pók mászott rajtunk. Közben kuncogást hallottam az ajtó előtt.

- NEM HISZEM EL, HOGY NEM BÍRTOK A VÉRETEKKEL! – üvöltöttem torkom szakattából. Tae annyira megijedt tőlem, hogy lefordult az ágyról, magával rántva engem is. – Na basszus…

- Mi, ki, hol, mikor? – pattant fel a földről védelmi pozícióba állva meg.

- GYERTEK SRÁCOK! KEZDŐDIK A BEAVATÁS!

- Komolyan mondom, egyszer megölöm mindet… - morogtam az orrom alatt, a fogamat csikorgatva.

5. Rész

Komolyan mondom, életemben először önszántamból megyek Londonba, erre elrabol egy tündér, pár indián, megkerget egy orrszarvú, kétszer nyakon öntenek, még a kalózok is elrabolnak fürdés közben, és akkor még csak a harmadik napomat töltöm. Ezek után, ha valaki azt mondja, hogy unalmas életem van, arcon röhögöm. Most is itt ülök a földön, hozzákötve az árbochoz, a kalózok meg méregetnek engem, főleg az az öt fiú, aki idehozott. Itt mindenki megváltónak hisz? Ugyanolyan átlagos vagyok, mint bárki már, talán még rosszabb is, mégis engem rabolnak el. Itt nem hallott senki az emberi jogokról? Egyáltalán miért rabolnak el? Mim van, ami nekik nincs? Mit tettem, ami nekik nem tetszett? Mit akarnak tőlem?

- Üdvözöllek a hajómon. – lépkedett előttem gőgösen az a férfi, akitől tegnap útbaigazítást kértem. – James Hook vagyok.
- Hongbin. – biccentettem felé.
- Kedves Hongbin, hadd mutassalak be a barátaimnak. – mutatott körbe. Elég furcsa fazonok voltak, viszont hatalmas nagyok, idősek és félelmetesek is. Talán csak az az öt fiú volt velem egyidős.
- Hongbin~ - énekelte a nevemet a magas fiú, azt hiszem Onejunnt mondott, mikor kirántott a vízből. Még jó hogy adott egy percet felöltözni. – Szép neved van. Remélem, majd közelebbről is megismerhetlek. – nyalta meg a szája szélét. Hatalmasat nyeltem. Remélem, nem úgy érti a „közelebbről”-t, mint amire én gondolok.
- Minsu. – biccentett a szőke is felém. Ezután a maradék három is benyögte a nevét.
- Ne haragudj, hogy ilyen kegyetlenül ideráncigáltak a fiúk, nézd el nekik, még fiatalok, dúlnak bennük a hormonok. – guggolt le elém Hook, majd a jobb kezével megragadta az államat, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Egyetlen célból hozattalak ide a hajómra. Hol az aranykampóm?
- Fogalmam sincs.
- Ne hazudj. – lökte el a fejelem, majd felállt. – A te barátaid hóbortja ellopni mások cuccait, hogy értelmetlen játékokat játszanak.
- Higgye el nekem, az miatt vesztem el minimum kétszer Sohaországban, nem hogy a kampót nem tudtam, hol van, de azt se tudtam, hogy én hol vagyok! – feleltem mérgesen. Ne rajtam keresse, még csak látni se láttam.
- Ha nem tudod, hát nem tudod. – fordult el tőlem. –Fiúk, a tömlöcbe! – adta ki az utasítást. Abban a pillanatban az öt fiú megindult felém.

***

Olyan két órája lehetek itt, nem tudom, itt nincs ablak, hogy kiláthassak. Csak ültem, és vártam a csodát, nem tudtam mást csinálni, feladtam. Minden négyzetcentimétert végig néztem, hátha ki tudok jutni, de semmi. Ha ez egy rohadt rémálom, akkor szeretnék felkelni! Egész életemben nem csináltam semmi rosszat. Tűrtem a megalázást az iskolában, jól tanultam, mindig szót fogadtam a szüleimnek, nem szöktem meg este a barátaimmal, mindig segítettem anyunak, egy szóval: nem voltam rossz gyerek. Talán nem is voltam gyerek. Amióta az eszemet tudom, sosem játszottam senkivel. Apa szülei mindig azt mondták, hogy egy okos, és értelmes gyerek vagyok. Azt mondták, hogy gyerekként úgy gondolkoztam, mint egy felnőtt. Nekem nem volt gyerekkorom. Nem engedhettem meg magamnak. Kitűnő eredményeim voltak a gimnáziumban. Folyton csak tanultam, tanultam, tanultam és tanultam. Hol rontottam el? Nyugodt életem volt addig, ameddig ide nem kerültem. Itt felfordult az életem fenekestül. Találkoztam ezzel a Péterrel, akit Wendy mama mindig hajtogatott nekem. Utáltam olyankor mamával beszélgetni. Mindig csak róla áradozott. Utáltam Pétert is. „Ő mitől jobb nálam” – mindig ezt gondoltam. Most már tudom. Sok mindenben. Tegnap olyat tett velem, amit életemben először tapasztaltam. Megdobogtatta a szívemet.

***

- Itt van a mi hercegnőnk. – lépett a cellám ajtaja elé Onejunn.
- Hercegnő az apád te gyökér. – néztem rá szúrós szemekkel.
- Valaki ma nagyon harapós kedvében van. – benyúlt a rácsok közt, és végig simított az arcélemen. – Gyönyörű vagy amikor morgolódsz. – hátrahúzódtam, nem akartam, hogy megérintsen. Kihúzta a rácsok közül a kezét, de megkapaszkodott bennük. – El sem tudod képzelni, milyen mocskos dolgokat tettem volna veled annál a kicsi tónál. – végignyalt a száján, majd perverzen rám mosolygott. – Ha nem lettek volna ott a társaim, meg is tettem volna. Szerencséd, hogy nem egyedül voltam. – hatalmasat nyeltem. – Majd még jövök hercegnőm~ - dalolászta vidáman, és gyorsan felszaladt a lépcsőn.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi ütött belé, de egy biztos: nem normális. Mikor azt hittem, hogy nyugtom lesz, újra nyílt a lépcső felöli ajtó, és az a szőke fiú futott le, aki másodjára mutatkozott be, valami Minsoo vagy Minsu volt.

- Gyorsan ismertetem a tervemet veled, nem kockáztathatom meg azt, hogy lebukjak. Figyelj ide, mert nem magyarázom el még egyszer. – nézett rám szigorúan a szőke. – Megkeresem azt a Péter gyereket, meg a többi barátodat, hogy ki tudjalak hozni innen.
- Miért tennél ilyet? – néztem rá értetlenül.
- Mert akár hiszed, akár nem, nem akarom, hogy bajod essen, már pedig, ha itt maradsz, a csinos segged fogja megbánni. Annyit segíts, hogy hol találom meg az elveszett fiúkat.
- Ott a tónál volt egy nagy fa. A fától kell vissza menni egyenesen addig, ameddig egy fenyőt meg nem látsz. Ott balra fordulsz, egyenesen mész, és megtalálod valamelyiket. – próbáltam minden létező emlékemet összerakni, hogy rendes útleírást tudjak adni.
- Köszi! Sietek. – és amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen tűnt el. Nem tudom, hogy tényleg segíteni akar nekem, vagy ez valami csel volt. De az a biztos, hogy én is észrevettem, ha nem ment meg valaki, akkor nem úszom meg szárazon…

***

E/3

Minsu amilyen gyorsan csak tudott futott, hogy időben megtalálja Hongbin barátait. Nem gondolta volna, hogy egyszer egy fogolynak akar majd segíteni, de olyan ártatlannak tűnt, nem érdemelné meg, hogy Onejunn hozzáérjen. Követte Hongbin utasításait, befordult ahol kellett, de nem figyelt eléggé, és belelépett egy hurokba, aminek az lett a vége, hogy a lábainál fogva felrántotta őt a kötél, és fejjel lefele lógott. Ekkor csatakiáltás hallatszódott és pillanatok alatt ott termet hat fiú, és mint a pinyátát, ütni kezdték.

- HOL VAN HONGBIN? – üvöltözték egyszerre. Minsu teljesen meg volt róla győződve, hogy ezek zakkantak.
- ÁLLJ! – üvöltötte el magát egy tündérlány, majd szélsebesen ott termett Minsu arca előtt. – Mit tettetek Hongbinnal? – fortyogott a dühtől.
- Azért jöttem, hogy szóljak, Hongbint elrabolták, és nem lenne rossz, ha jönnétek segíteni, hogy hogyan mentsük meg őt, mielőtt valaki szépen megerőszakolja. – jött rá a válasz, egy kis gőggel.
- Kalózok… Ti mindig ilyen nagyképűek vagytok.
- Ti meg mindig ilyen zakkantak. – szemtelenkedett tovább Minsu, annak ellenére, hogy a szíve majdnem kiszakadt a helyéről, annyira vert. – De veszekedés helyett nem bánnám meg, ha leszednétek innen, mert Hongbin nem sokáig marad szűz hátulról, ha itt szarakodtok, és játszotok!
- Mutasd az utat! – hallatszott egy hang a felette lévő faágról. Péter állt a faágon teljesen elsötétedett tekintettel, a kiskését beleállítva a fába, ami tövig belefúródott a kéregbe. Minsu hatalmasat nyelt.
- Baszki összefostam magam, ez a gyerek mindig ilyen ijesztő?
- Megölöm… - motyogott tovább Péter magában.

***

Hongbin

A hátamat a hideg falapnak nyomtam, és próbáltam magam nyugtatni, hogy nem lesz semmi bajom, hogy ez csak egy álom, és nincs okom félni. Sohaország elveszi tőlem az összes férfiasságomat. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a szörnyektől fél az ágya alatt. Ajtócsapódást hallottam, és reménykedve néztem fel, de a reményem meghalt, amint az illető belépett az ajtón. Onejunn önelégült mosollyal közelítette meg a cellám ajtaját, majd elővett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta a cellám ajtaját.

- Megmondtam hercegnőm, még visszajövök.
Elkapta a két kezemet, és a hátam mögé kötötte, majd egy kendőt rákötött a szememre. Innentől kezdve nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy felránt a földről, és maga után húz. Nem sokat mehettünk, mert egy kanyarnál befordult, majd lökött rajtam egyet. Miközben én zuhantam, ő bevágta az ajtót. Nagy meglepetésként ért, hogy puhára estem, de mozdulni se mertem.

- Hercegnőm, olyan szép vagy így teljesen kiszolgáltatottan.
- Mi-mit csinálsz? – kezdtem el pánikolni, mikor megéreztem kezét a combomra simulni.
- A fellegekbe foglak repíteni... – simogatni kezdte a combomat egyre feljebb, miközben ajkait a nyakamra tapasztotta, és a bőrt szívogatta.
Kétségbe estem, mert nem láttam, mit csinál, ellenkezni se tudtam, mert a lábamon ült, a kezeimen meg én feküdtem. Üvölteni akartam, de nem tehettem meg, mert akkor csak még több nézőt vonzok ide. Az egyik kezét a pólóm alá csúsztatta, és hideg ujjaival a hasfalamat cirógatta. Eközben a másik keze a belsőcombomat simogatta, majd a nadrágövemhez nyúlt, és elkezdte kicsatolni. Ekkor elpattant bennem valami, és egy halk nyögés után elüvöltöttem magam. Nem érdekel, hogy ki jön ide, ki nem, nem akarom, hogy megerőszakoljanak! Az üvöltésem után durván a számra tapadt, tépte, harapta, amennyire csak tudta. Aztán hallottam, ahogy az ajtó kivágódott, és hangos üvöltözés keletkezett, Onejunnt hirtelen, mintha valaki leszedte volna rólam, már nem éreztem a súlyát magamon. Nem tudtam kivenni, hogy ki mit mond, vagy tesz, csak egy nevet hallottam tisztán, és mikor valaki levette a szememről a kendőt, akkor az arcát is láthattam, amint Onejunnon ülve, idegesen kiabál a többiekkel, akik nem hagyják, hogy kárt tegyen Onejunnban.

- Taehyung…

Minsu

4. rész

- Hát te meg ki vagy?
Érdekesen néztem az előttem állóra, aki szintén nem tudott mit kezdeni a jelenlétemmel. A háta mögött megint megmozdult a bokor, és egy kövér férfi gázolt az öreg mellé.
- Na de kapitány, ő egy indián, nem hiszem, hogy érti a nyelvünket! – lihegett a piros kabátos mellett, a kövér fickó.
- Igazából… - szólaltam meg végül én is – Nem vagyok indián… Viszont elvesztem… Tudnának nekem segíteni? – néztem a magas, piros kabátos fickóra, úgy, mintha a megmentőm lenne.
Egy pillanatra elgondolkodott valamin, majd széles vigyorral az arcán bólintott egyet.
- Persze! Gyere velünk! – mutatott maga elé, hogy induljak el, amikor hirtelen egy kiáltást hallottam.
- Hongbin! Ne menj vele! – üvöltötte egy hang valahonnan, majd a bokor megint szétválasztódott, és egy Tae ugrott mellém. Komolyan mondom, szegény bokor már agyon van taposva. Boram is ott repült a háta mögött. Taehyung megfogta a kezemet, és maga után rángatott.
- MIRE VÁR MÉG MR. SMEE, KAPJUK EL PÉTERT ÉS AZT A FIÚT, MIELŐTT MEGLÓGNAK! – üvöltött fel hangosan.
Rohantunk, mint az őrültek, az a két fickó meg utánunk, miközben üvöltöttek, hogy álljunk meg. De mit akarnak ők Tae-től? Talán ő lenne az a Hook, akit mama könyvében olvastam? Valószínű… A hosszú haj stimmel, a kabát stimmel, és a kalap is. Igen, biztos, hogy ő az. Amikor legközelebb hátra néztem, már nem futott utánunk senki, így végre megállhattam pihenni, mert már szúrt az oldalam. Viszont azt elfelejtettem, hogy Tae fogta a csuklómat, így amikor én megálltam, ő visszaesett, ezzel engem is lerántva a földre. A fejemet az ölében pihentettem, és megmondtam neki, hogy innen egy ideig meg nem mozdulok. Nem szólt semmit, csak a tollfejdíszem alá nyúlt, és beletúrt a hajamba. Boram a mellkasomra feküdt, éreztem minden lélegzet vételét. Mikor kipihentük magunkat, körbe néztünk, hogy hol lehetünk igazából. Valami szavannán lehettünk.

- Hol vagyunk? – kérdeztem meg a tündér lányt, hátha ő többet tud, mint én, de ő csak rázta a fejét.
- Induljunk meg valamerre… - állt fel a földről Tae. Én is követtem a mozdulatban, de csak értetlenül néztem rá.
- Akkor még jobban elveszünk.
- De még mindig jobb ötlet, mintha csak ülnénk itt. – Emelkedett meg a levegőben, majd ráült egy sziklára, ami a háta mögött volt, és onnan nézett ránk.
- Taehyung, szerintem az nem… - mondta volna Boram, mikor a szikla megmordult.
- Ugye ez nem az, amire gondolok…? – nézett Boramra Tae ijedten. Ekkor gyorsan leugrott róla. Az orrszarvú lassan megfordult, hogy szembe nézhessen velünk.
- Uram atyám, nem kicsi a szarva! – néztem rá félve. Azt már meg sem említettem, hogy rohadt élesnek is látszik. Meghalunk. Rosszat sejtve kiáltottam fel. – Rohanjunk!
Ennyi kellett ahhoz, hogy meginduljunk. Mint a szél, úgy elviharoztunk onnan, de balszerencsénkre utánunk futott. Egy „Mi atyánkat” mormogtam folyamatosan, mikor egyre közelebb ért hozzánk. A fenébe, túl lassúak vagyunk. Ekkor Boram felkíáltott:

- Kapd fel Hongbint! – ekkor nem értettem, hogy miért mondta, de hamar rájöttem. Tae átölelt, majd hirtelen nem éreztem a talajt a lábam alatt, ezért becsuktam a szememet szorosan, hogy ne lássak semmit, és még szorosabban bújtam Taehyunghoz.
- Meleg helyzet volt… - hallottam meg Boram hangját.
- Ja, majdnem ott hagytuk a fogunkat… - sóhajtotta Tae. – Hongbin, elmúlt a veszély, már kinyithatod a szemed.
- Nem akarom! – dörmögtem a vállába.
- Nem értettem, mit mondtál?
- Azt – néztem fel rá – hogy nem akarom… - Ekkor önelégült mosoly ült az arcára – szemét állat… - dünnyögtem az orrom alatt. – Már másodjára érzem magam melletted férfiatlannak. – nevettem bohókásan. Hihetetlen, hogy ide kerülök, és megismerem egy olyan oldalamat, amit még életemben nem láttam.

- Inkább nézd a kilátást. – intett a fejével, hogy nézzek le, amit megtettem, és nem bántam meg. Gyönyörű volt. Láttam egész Sohaországot. Tényleg mágikus volt az egész hely. A holdfényben csillogott az összes tó, amit láttam. Egy „wao” hanggal adtam a tudtukra, hogy tetszett. Innentől fogva meg se szólaltunk, csak néztem a kilátást, és gondolkodtam. Mindenen. Annyi éven át mondtam anyának, hogy ne etessen gyerekmesével, erre most itt vagyok egy szigeten, ami tele van indiánokkal, gyerekes felnőttekkel, tündérekkel, repülő fiúval, kalózokkal, és akkor még csak nem is láttam mindent. Ha a sellők olyanok, mint ahogy Wendy mama mondta, akkor lesz kit szájon törölnöm. Tae lassan letett a földre, akkor realizáltam, hogy végre megérkeztünk. Nagy lélegzetet vettem, és megkerestem a faházamat.

- Jó éjszakát. – köszönt el tőlem Tae. Rámosolyogtam, és én is elköszöntem tőle, majd felmásztam a létrán. A szobába belépve levettem a fejemről a díszt, majd az arcomat törölgetve ugrottam be az ágyba. Levettem a nadrágomat, betakaróztam, és abban a pillanatban el is aludtam. Hosszú volt ez a nap.

**

E/3
Reggel a napfény beszűrődött az ablakon, egyenesen Hongbin szemébe. Hongbin lassan ébredezett. Nyújtózkodott egy párat, ekkor érezte, hogy izmai szörnyen fájtak. Gyanúsan végig nézett a szobájában, de semmi rosszat nem látott, így vállat vonva lépett le két lábbal az ágyról. Öltözködés közben dudorászott egy számára kedves dalt. Boldog volt. Fogalma sem volt, hogy miért, vagy hogyan, de érezte, hogy kicsattan a boldogságtól. Miután felöltözött kilépett az ajtón. Beleszippantott a friss levegőbe. Ekkor egy nagy adag sár borítottak a nyakába. Köpni, nyelni nem tudott, csak lassan felnézni. A tetőn ült az összes elveszett fiú, és harsányan nevettek, főleg amikor Hongbin az arcáról törölte le a sarat.

- Yah! Hogy nektek mindig ki kell tolnotok velem! – mérgelődött Hongbin, majd mikor az elveszett fiúk elkezdtek lejönni a tetőről, eléjük ált. – most megverlek titeket! – húzódott gonosz mosolyra Hongbin szája, de mire észbe kapott, mindegyik sikítva mászott le a létrán. Hongbin utánuk iramodott, hogy elkapja őket.
Boram csak nevetve rázta a fejét a jeleneten, miközben felrepült Hongbin faházába, hogy ruhát szedjen elő neki, majd keresett egy szivacsot a raktár szobába, és elindult megkeresni Hongbinékat. Amikor meglátta Hongbint, elnevette magát a képen, amit látott: Hongbin a két iker hátán ült, és nevetve dörzsölte őket sárral. A két iker pedig nevetve visítozták, hogy „Boram ments meg minket!”.

- Gyere Hongbin, menj fürödni. – adta oda a szivacsot és a ruhát a barna hajú fiúnak. – Van a közelben egy kicsi tó, nem nagy, de gyönyörű kék a vize. Nyugodtan elmehetsz megfürdeni, mutatom az irányt.
Így Hongbin leszállt a két ikerről, és követte Boramot. Eközben Taehyung a fák lombjai közt bujkált Hongbin elől, de amikor meglátta, hogy Boram után megy, kíváncsi lett, és elkezdte követni őket.

- Itt is lenne – mutatott a tóra Boram - ha valami gond van, nyugodtan szólj. – mosolygott rá Boram, majd elment.
 Taehyung ráült egy faágra és kíváncsian nézte Hongbint, aki elkezdett vetkőzni. Hongbin anyaszült meztelenül belemászott a vízbe, lassan, mert borzasztóan hideg volt. Taehyungnak majdnem kiesett a szeme, annyira nézte őt. Végig nézte, ahogy Felveszi a szivacsot, ahogy belemártja a vízbe, és ahogy elkezdi mosni magát. Nem bírta levenni a szemét Hongbin karjairól, se a felsőtestéről. Hallott egy halk reccsenést, de nem szentelt rá nagy figyelmet, még azt se nagyon vette észre, hogy az ujjait harapdálta. Szaggatottan sóhajtott fel, mikor Hongbin végigsimított a hasán a szivaccsal. Aztán Hongbin lemerült a víz alá, megmosta az arcát, majd újra feljött a felszínre. Ekkor Tae már teljesen összenyálazta a kezét. Megint hallotta a reccsenést. Aztán egy másodperc múlva az az ág, amin ült, leszakadt. Hongbin felfigyelt a hangra, értetlenül nézett Tae szemeibe, akinek tiszta vörös volt a feje zavarában. Lebukott. Kukkolta Hongbint, és most lebukott.

- M-meg tudom magyarázni! – állt fel Tae a földről.
- Várom! – tette keresztbe a kezét Hongbin, de magában jól szórakozott az egészen. – Na?
- Hát az úgy volt, hogy… Szia! – Tae mint akit puskából lőttek volna ki, úgy elrohant. Hongbin csak nevetett, majd folytatta a fürdést, amikor hírtelen lábdobogást hallott. Azt hitte valamelyik elveszett fiú jött bocsánatot kérni, de mikor megfordult, nem őket látta. 5 ismeretlen fiút látott, akik őt méregették. A fekete hajú önelégülten mosolygott rá.
- Szia, Onejunn vagyok, te pedig velünk jössz!

Onejunn (Boys Republic)