3. Rész

A reggeli napsugarak cirógatták az arcomat. Édes álmom volt, bár nem tudom mi, csak az érzés maradt meg. Át fordultam a jobb oldalamra, hogy kényelmesebben elférjek. Magam körül pisszegéseket hallottam, de nem akartam vele foglalkozni, amit egy másodperc múlva meg is bántam. A következő pillanatban vizet kaptam a nyakamba. Úgy pattantam ki az ágyból, mint aki tűzön feküdt, mellettem harsány nevetés hallatszódott. 

        -       Yah, ezt minek kellett! – üvöltöttem teljesen elázva. 

       -        Miért, jó móka volt! – nevetett rám a rókafiú. 

       -       GYERTEK ENNI! – üvöltött valahonnan Boram.

Az elveszett fiúk nevetve rohantak ki a kis szobából. Tae még rám mosolygott mielőtt kiment volna, és halkan bocsánatot kért a helyükben is, de tudom, hogy ugyanúgy élvezte a szivatásomat, mint azok a nagyra nőtt óvodások. Gyorsan rendbe raktam magam, majd lemásztam a létrán és kerestem a többieket, akiket nem nagyon találtam. Végül Boram talált meg, és elvezetett egy hosszú asztalhoz, ahol már ott ültek a többiek. A hosszú asztal kint volt a szabadtéren.

    -       Ha esik az eső, akkor hol esztek? – kérdeztem meg egyből, mikor megláttam az asztalt. 

    -        Akkor a szobánkban eszünk! – térdelt fel a székre a nyúlfiú, és aranyosan mosolygott, mint egy kisgyerek. 

   -        Nincs beszéd, egyetek! – repült felénk Boram. 

Leültem az asztalhoz, és halkan elkezdtem enni. Körülöttem mindenki sugdolózott, nevetett, vagy éppen felüvöltött. Kezdtem úgy érezni magam, mintha újra az általánosban lennék. Egyedül. Magányosan. Barátok nélkül. Mindenkinek megvan a legjobb barátja, csak én eszem egyedül a rizst. Mivel ázsiai vagyok mindig kirekesztettek, azt mondták nem vagyok olyan, mint ők. Mindig én voltam a sárgabőrű vakarcs, aki mindent jobban tudott másnál. Mindig egyedül ebédeltem, engem nem szerettek Angliában. Akkor döntött úgy anyám, hogy apa szülőhelyére költözünk.

Mély gondolkodásomból egy lekvár paca szakított ki, ami egyenesen az arcomba csapódott. Meglepettségemben köpni, nyelni nem tudtam. A következő szósz a mellettem ülő Borzfiút találta el. Jungkook szeme jobb sarka elkezdett rángatózni. Aztán nem tudtam követni az eseményeket. Mindenki mindent dobált a másikra, még én is kaptam belőle. Hirtelen a pokolban éreztem magam, bár szívesen csatlakoztam volna én is, de engem mindig úgy neveltek, hogy az étellel nem játszunk, így néha vágyakozva néztem fel, de legtöbbször a rizsemet piszkáltam a tányéromban. Aztán Boram véget vetett az egésznek. 

  -        ÁLLJATOK LE! – üvöltötte az apró tündér, ezzel elérve, hogy mindenki bűnbánóan nézzen rá, majd csöndben falatozzanak tovább. Boram végig nézett rajtunk, majd mélyen magába szívta a levegőt, és megszólalt. – evés után játszhattok, amit csak akartok… - ekkor mindenki felkiáltott örömében, és elkezdték gyorsabban enni a reggelijüket. Boram csak mosolyogva rázta a fejét – egyszer a sírba visznek ezek.

Eléggé hamar megették a reggelijüket, olyan 10 perc alatt. Taehyung abban a pillanatban felállt az asztalra.

 -        Srácok játszunk kincskeresőset! 

-         Mit kell megtalálni? – kiabálta Hyuk. 

-         Hook kincsét! 

-         Már megint? 

-        Ez nem akármilyen kincs – rázta a mutató ujját Péter – ez Hook aranykampója! 

-        Hűűűű – mondta mindenki egyszerre. 

-        Nos, akkor… JÁTÉKRA FEL! – üvöltötte el magát nevetve.

 Mindenki elrohant, csak én maradtam ülve, hogy befejezhessem a rizsemet. Olyan nosztalgikusérzés volt egyedül enni egy nagy asztalnál. Mint az általánosban. Mikor befejeztem, úgy gondoltam a tányérokat egybe szedem. Ekkor Taehyung elém ugrott a semmiből. 

-               Te miért nem játszol?

 -      Mert nem vagyok már gyerek. – feleltem egyszerűen. Tae végig nézett tetőtől talpig, szó szerint még fejjel lefelé lebegve is, majd elmosolyodott.

 - Nem a kor határozza meg, hogy gyerekek vagyunk vagy sem. A szívünk. – mutatott a szívére. – Nem számít, hogy milyen idős vagy, ha a szíved örökké fiatal. – mosolygott rám szívdöglesztően. És akkor furcsa dolog történt. A szívverésem felgyorsult, és éreztem, ahogy egyre forróbb az arcom. Muszáj volt a cipőjét bámulnom, nem tudtam a szemébe nézni. Mi ütött belém?

 -     Nem emlékszem arra, hogy Wendy mama ilyen bölcsnek emlegetett volna... 

-      Nem is vagyok az. Boram mondja ezt mióta hirtelen megnőttünk. 

-          Á már értem… - kuncogtam halkan. 

-     Na, nyomás… Boram berág ránk, ha nem mész te is játszani.

-          Oké…

***

Mekkora ez a Sohaország? Uram atyám már lehet Délután 3 is, én meg teljesen elvesztem. Már voltam a szavannán, a dzsungelben, még füves réten is. Már rég nem azt a rohadt kampót keresem, hanem, hogy hogyan tudnék vissza jutni oda, ahonnan elindultam. Ebben a pillanatban valami dzsungelféleségben lehetek, de nem tudnám biztosra mondani. Mindenhol csak növény,  növény, még több növény, és oh, mit látok? Növényt. Még mielőtt rosszul lettem volna a sok növénytől, leültem egy nagy kőre, és elkezdtem gondolkodni, hogy vajon, most merre tovább? Itt nincs telefon, nem tudok felhívni senkit, se üzenni. Ha tovább megyek még jobban elveszek, de azt se tudom merről jöttem. Hiányzik az otthon. Hiányzik a technológia, ami megkönnyíti az életemet. Most merre tovább? Nem ülhetek itt---

Hirtelen kötél szorul rám, és egy csomó fickó támad le számomra ismeretlen szavakat hadarva. Feleszmélni sem volt időm, úgy lógtam egy rúdon, mint disznóvágáson a disznó.

       -          Hé, hé! Hol vannak az emberi jogaim? EZ EMBERRABLÁS! ÜGYVÉDET AKAROK! – üvöltöztem kínomban.

***

Hozzá voltam kötve egy totemoszlophoz. Egy totemoszlophoz! De úgy hogy mozogni se tudtam. Mi a francot akarnak tőlem? Megsértettem valami szent izét? És ha ez nem lenne elég, nem messze tőlem egy lány ijesztően néz egyfolytában. Ameddig csak ellátok, mindenhol csúcsos, színes sátor van, az emberek sürögnek, forognak és számomra érthetetlen nyelven beszélnek. Á megvan… Talán indiánok… Gondoltam újra ránézek a lányra, így felé fordítottam a fejemet. Kimondottan szép lány volt. Hosszú, barna haja finoman omlott a vállára, karcsú alakja volt, gyönyörű kezei a tollakat birizgálták a fejdíszén, a szeme alatt egy nagy kék csík húzódott és még mindig engem nézett. Kezdtem félni tőle.

Egy kővér ember elém állt, és karba tett kézzel megszólalt: 

      -    Hau! – emelte fel a kezét. – Mi lenni barát neked! – értetlenül néztem rá. Valahogy nem éreztem ezt a „barátságot” – Te lenni megfelelő személy lányomnak, lányom szeret téged! Te lesz férj Tigris Liliom. – vagy duplájára nyílt a szemem a meglepettségtől. Én? Na, abból nem esznek! 

      -    Na nem, nem, nem! Még fiatal vagyok a házassághoz! – ellenkeztem hevesen. 

      -       De igen. Lányom szeretni téged, te is őt! 

      -       Még csak nem is ismerem! 

      -    Álljon meg a menet! – hallottam meg egy hangot fentről. Taehyung repült egyenesen felénk. Oh, ez az, végre jön a segítség! Boram is, és az elveszett fiúk is vele jöttek. – Mit akartok Hongbintól? – lépett a talajra a repülő fiú. 

       -      Lenni Tigris Liliom férj!

       -    Sajnos nem lehet… - rázta meg a fejét Boram. – Nem rabolhatod csak úgy el az egyik elveszett fiút, hogy a lányodnak férjet szerezz! – kezdett bele a szokásos dühöngésébe Boram – A fenébe is, nem azért van itt, hogy a te lányodat tegye boldoggá, ha annyira szeretné, saját lábon jött volna ide! Nem erőszakolhatod senkire se a házasságot! – Az apró tündér a fülétől a lábáig szó szerint vörös volt a méregtől.  Teljesen leesett az állam, mint már egyszer mondtam, egy alig 10 cm-es tündér leüvölt egy… nos, egy nagy embert, és az még csak ki sem röhögi, sőt! Mintha elszégyellte volna magát. Még a végén kiderül, hogy Boram rettegésben tartja egész Sohaországot. – Most pedig apacs vezér, engedd el Hongbint! – a vezér intett két embernek, akik eloldoztak engem, én meg úgy estem a földre, mintha ezer éve nem érintettem volna meg. Magamban áldottam az eget, hogy Boram egész Sohaország anyja.

        -    Kérlek, fogadd őszinte bocsánat tőlünk! – lépett elém a vezér. – kérlek, maradjatok vacsora!

        -        Most azt kéri, hogy engesztelésként maradjunk vacsorára? – suttogta halkan Jinki Boram fülébe. 

        - Igen. – súgta bele a fülébe Boram a választ. 
Tehát maradtunk vacsorára. Az indiánok egyfolytában énekeltek, táncoltak a tűz körül, még az elveszett fiúk is. Mindenki nevetett, vagy kiabált, ami a torkukon kifért, és én nevettem rajtuk. Jól éreztem magam közöttük, még ha nem is ugráltam. Aztán a két iker hirtelen megfogták a kezemet és felrántottak.

         - Gyere, táncolj!

         - Gyere, táncolj! – mondták kánonban, és elkezdtek forgatni. 
Jinki nyomott a fejemre egy tollas fejdíszt, és tovább lökött, az indiánok doboltak, aki nem dobolt, az táncolt. Beleütköztem Taehyungba, aki gyönyörűen mosolygott rám. Mondani akart valamit, de nem tudott, mert az ijesztő lány – aki amúgy Tigris Liliom – elkapta a kezemet, és maga után rántott. Elnevettem magam hevességén, majd úgy döntöttem, táncolok vele. Tigris Liliom húzott két kék csíkot az arcomra, és nevetett, ahogy én is. Nagyon jól éreztem magam vele. Gyönyörűen nevetett, szinte csilingelt. Csilingelésről jut eszembe, az a tündér is itt volt, de szerencsére most nem támadt nekem, mint tegnap este. Tigris Liliom jó fej, ha nem messziről néz engem. Mint az idióták, úgy nevettünk tánc közben, de nem tartott sokáig a pillanat, mivel egy kéz fonódott a karomra és elrántott Tigris Liliomtól. 

      -  Hé, hé, engedj el! – ellenkeztem erőszakosan, de fogva tartómak ez nem zavarta. Feladtam a küzdelmet, és ránéztem elrablómra. – Tae... 

      - Táncolj velem is. – nézett rám fél szemmel, majd maga felé fordított, megfogta a kezemet, és rám mosolygott. Teljesen forrónak éreztem az arcomat. Mint délelőtt. A jobb kezével átkarolta a derekamat, és magához húzott. 

       - Ez olyan buzis… - suttogtam halkan, de teljesen elvörösödve. 

       -  Az mit jelent? – nézett rám értetlenül Tae.

       - Mindegy… - kuncogtam halkan. Ekkor még jobban magához húzott, teljesen benne volt az atmoszférámban, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és az sem segített, hogy mindenki minket nézett. Ebben a pillanatban besokalltam, ellöktem magamtól Taehyungot, és elszaladtam. Fogalmam sem volt hova, csak szerettem volna egy kicsit egyedül lenni. Az arcom zsibbadt, egyfolytában azt dörzsölgettem, miközben megint ott tartottam, hogy mégis hol a fenébe vagyok már megint? 

     - Mr. Smee! Igyekezzen már! Teljesen besötétedett már, maga meg szórakozik! – üvöltötte valaki nem is olyan messze.

Aztán egy bokron keresztül vágott az idegen, így láthattam az arcát. Hosszú haja volt, és olyan színű kalapot hordott, mint amit tegnap Tae rakott rá a fejemre. Egyből kiszúrt engem, ahogy ott álltam szerencsétlenül. 

- Hát te meg ki vagy?

Tigris Liliom