3. Rész

A reggeli napsugarak cirógatták az arcomat. Édes álmom volt, bár nem tudom mi, csak az érzés maradt meg. Át fordultam a jobb oldalamra, hogy kényelmesebben elférjek. Magam körül pisszegéseket hallottam, de nem akartam vele foglalkozni, amit egy másodperc múlva meg is bántam. A következő pillanatban vizet kaptam a nyakamba. Úgy pattantam ki az ágyból, mint aki tűzön feküdt, mellettem harsány nevetés hallatszódott. 

        -       Yah, ezt minek kellett! – üvöltöttem teljesen elázva. 

       -        Miért, jó móka volt! – nevetett rám a rókafiú. 

       -       GYERTEK ENNI! – üvöltött valahonnan Boram.

Az elveszett fiúk nevetve rohantak ki a kis szobából. Tae még rám mosolygott mielőtt kiment volna, és halkan bocsánatot kért a helyükben is, de tudom, hogy ugyanúgy élvezte a szivatásomat, mint azok a nagyra nőtt óvodások. Gyorsan rendbe raktam magam, majd lemásztam a létrán és kerestem a többieket, akiket nem nagyon találtam. Végül Boram talált meg, és elvezetett egy hosszú asztalhoz, ahol már ott ültek a többiek. A hosszú asztal kint volt a szabadtéren.

    -       Ha esik az eső, akkor hol esztek? – kérdeztem meg egyből, mikor megláttam az asztalt. 

    -        Akkor a szobánkban eszünk! – térdelt fel a székre a nyúlfiú, és aranyosan mosolygott, mint egy kisgyerek. 

   -        Nincs beszéd, egyetek! – repült felénk Boram. 

Leültem az asztalhoz, és halkan elkezdtem enni. Körülöttem mindenki sugdolózott, nevetett, vagy éppen felüvöltött. Kezdtem úgy érezni magam, mintha újra az általánosban lennék. Egyedül. Magányosan. Barátok nélkül. Mindenkinek megvan a legjobb barátja, csak én eszem egyedül a rizst. Mivel ázsiai vagyok mindig kirekesztettek, azt mondták nem vagyok olyan, mint ők. Mindig én voltam a sárgabőrű vakarcs, aki mindent jobban tudott másnál. Mindig egyedül ebédeltem, engem nem szerettek Angliában. Akkor döntött úgy anyám, hogy apa szülőhelyére költözünk.

Mély gondolkodásomból egy lekvár paca szakított ki, ami egyenesen az arcomba csapódott. Meglepettségemben köpni, nyelni nem tudtam. A következő szósz a mellettem ülő Borzfiút találta el. Jungkook szeme jobb sarka elkezdett rángatózni. Aztán nem tudtam követni az eseményeket. Mindenki mindent dobált a másikra, még én is kaptam belőle. Hirtelen a pokolban éreztem magam, bár szívesen csatlakoztam volna én is, de engem mindig úgy neveltek, hogy az étellel nem játszunk, így néha vágyakozva néztem fel, de legtöbbször a rizsemet piszkáltam a tányéromban. Aztán Boram véget vetett az egésznek. 

  -        ÁLLJATOK LE! – üvöltötte az apró tündér, ezzel elérve, hogy mindenki bűnbánóan nézzen rá, majd csöndben falatozzanak tovább. Boram végig nézett rajtunk, majd mélyen magába szívta a levegőt, és megszólalt. – evés után játszhattok, amit csak akartok… - ekkor mindenki felkiáltott örömében, és elkezdték gyorsabban enni a reggelijüket. Boram csak mosolyogva rázta a fejét – egyszer a sírba visznek ezek.

Eléggé hamar megették a reggelijüket, olyan 10 perc alatt. Taehyung abban a pillanatban felállt az asztalra.

 -        Srácok játszunk kincskeresőset! 

-         Mit kell megtalálni? – kiabálta Hyuk. 

-         Hook kincsét! 

-         Már megint? 

-        Ez nem akármilyen kincs – rázta a mutató ujját Péter – ez Hook aranykampója! 

-        Hűűűű – mondta mindenki egyszerre. 

-        Nos, akkor… JÁTÉKRA FEL! – üvöltötte el magát nevetve.

 Mindenki elrohant, csak én maradtam ülve, hogy befejezhessem a rizsemet. Olyan nosztalgikusérzés volt egyedül enni egy nagy asztalnál. Mint az általánosban. Mikor befejeztem, úgy gondoltam a tányérokat egybe szedem. Ekkor Taehyung elém ugrott a semmiből. 

-               Te miért nem játszol?

 -      Mert nem vagyok már gyerek. – feleltem egyszerűen. Tae végig nézett tetőtől talpig, szó szerint még fejjel lefelé lebegve is, majd elmosolyodott.

 - Nem a kor határozza meg, hogy gyerekek vagyunk vagy sem. A szívünk. – mutatott a szívére. – Nem számít, hogy milyen idős vagy, ha a szíved örökké fiatal. – mosolygott rám szívdöglesztően. És akkor furcsa dolog történt. A szívverésem felgyorsult, és éreztem, ahogy egyre forróbb az arcom. Muszáj volt a cipőjét bámulnom, nem tudtam a szemébe nézni. Mi ütött belém?

 -     Nem emlékszem arra, hogy Wendy mama ilyen bölcsnek emlegetett volna... 

-      Nem is vagyok az. Boram mondja ezt mióta hirtelen megnőttünk. 

-          Á már értem… - kuncogtam halkan. 

-     Na, nyomás… Boram berág ránk, ha nem mész te is játszani.

-          Oké…

***

Mekkora ez a Sohaország? Uram atyám már lehet Délután 3 is, én meg teljesen elvesztem. Már voltam a szavannán, a dzsungelben, még füves réten is. Már rég nem azt a rohadt kampót keresem, hanem, hogy hogyan tudnék vissza jutni oda, ahonnan elindultam. Ebben a pillanatban valami dzsungelféleségben lehetek, de nem tudnám biztosra mondani. Mindenhol csak növény,  növény, még több növény, és oh, mit látok? Növényt. Még mielőtt rosszul lettem volna a sok növénytől, leültem egy nagy kőre, és elkezdtem gondolkodni, hogy vajon, most merre tovább? Itt nincs telefon, nem tudok felhívni senkit, se üzenni. Ha tovább megyek még jobban elveszek, de azt se tudom merről jöttem. Hiányzik az otthon. Hiányzik a technológia, ami megkönnyíti az életemet. Most merre tovább? Nem ülhetek itt---

Hirtelen kötél szorul rám, és egy csomó fickó támad le számomra ismeretlen szavakat hadarva. Feleszmélni sem volt időm, úgy lógtam egy rúdon, mint disznóvágáson a disznó.

       -          Hé, hé! Hol vannak az emberi jogaim? EZ EMBERRABLÁS! ÜGYVÉDET AKAROK! – üvöltöztem kínomban.

***

Hozzá voltam kötve egy totemoszlophoz. Egy totemoszlophoz! De úgy hogy mozogni se tudtam. Mi a francot akarnak tőlem? Megsértettem valami szent izét? És ha ez nem lenne elég, nem messze tőlem egy lány ijesztően néz egyfolytában. Ameddig csak ellátok, mindenhol csúcsos, színes sátor van, az emberek sürögnek, forognak és számomra érthetetlen nyelven beszélnek. Á megvan… Talán indiánok… Gondoltam újra ránézek a lányra, így felé fordítottam a fejemet. Kimondottan szép lány volt. Hosszú, barna haja finoman omlott a vállára, karcsú alakja volt, gyönyörű kezei a tollakat birizgálták a fejdíszén, a szeme alatt egy nagy kék csík húzódott és még mindig engem nézett. Kezdtem félni tőle.

Egy kővér ember elém állt, és karba tett kézzel megszólalt: 

      -    Hau! – emelte fel a kezét. – Mi lenni barát neked! – értetlenül néztem rá. Valahogy nem éreztem ezt a „barátságot” – Te lenni megfelelő személy lányomnak, lányom szeret téged! Te lesz férj Tigris Liliom. – vagy duplájára nyílt a szemem a meglepettségtől. Én? Na, abból nem esznek! 

      -    Na nem, nem, nem! Még fiatal vagyok a házassághoz! – ellenkeztem hevesen. 

      -       De igen. Lányom szeretni téged, te is őt! 

      -       Még csak nem is ismerem! 

      -    Álljon meg a menet! – hallottam meg egy hangot fentről. Taehyung repült egyenesen felénk. Oh, ez az, végre jön a segítség! Boram is, és az elveszett fiúk is vele jöttek. – Mit akartok Hongbintól? – lépett a talajra a repülő fiú. 

       -      Lenni Tigris Liliom férj!

       -    Sajnos nem lehet… - rázta meg a fejét Boram. – Nem rabolhatod csak úgy el az egyik elveszett fiút, hogy a lányodnak férjet szerezz! – kezdett bele a szokásos dühöngésébe Boram – A fenébe is, nem azért van itt, hogy a te lányodat tegye boldoggá, ha annyira szeretné, saját lábon jött volna ide! Nem erőszakolhatod senkire se a házasságot! – Az apró tündér a fülétől a lábáig szó szerint vörös volt a méregtől.  Teljesen leesett az állam, mint már egyszer mondtam, egy alig 10 cm-es tündér leüvölt egy… nos, egy nagy embert, és az még csak ki sem röhögi, sőt! Mintha elszégyellte volna magát. Még a végén kiderül, hogy Boram rettegésben tartja egész Sohaországot. – Most pedig apacs vezér, engedd el Hongbint! – a vezér intett két embernek, akik eloldoztak engem, én meg úgy estem a földre, mintha ezer éve nem érintettem volna meg. Magamban áldottam az eget, hogy Boram egész Sohaország anyja.

        -    Kérlek, fogadd őszinte bocsánat tőlünk! – lépett elém a vezér. – kérlek, maradjatok vacsora!

        -        Most azt kéri, hogy engesztelésként maradjunk vacsorára? – suttogta halkan Jinki Boram fülébe. 

        - Igen. – súgta bele a fülébe Boram a választ. 
Tehát maradtunk vacsorára. Az indiánok egyfolytában énekeltek, táncoltak a tűz körül, még az elveszett fiúk is. Mindenki nevetett, vagy kiabált, ami a torkukon kifért, és én nevettem rajtuk. Jól éreztem magam közöttük, még ha nem is ugráltam. Aztán a két iker hirtelen megfogták a kezemet és felrántottak.

         - Gyere, táncolj!

         - Gyere, táncolj! – mondták kánonban, és elkezdtek forgatni. 
Jinki nyomott a fejemre egy tollas fejdíszt, és tovább lökött, az indiánok doboltak, aki nem dobolt, az táncolt. Beleütköztem Taehyungba, aki gyönyörűen mosolygott rám. Mondani akart valamit, de nem tudott, mert az ijesztő lány – aki amúgy Tigris Liliom – elkapta a kezemet, és maga után rántott. Elnevettem magam hevességén, majd úgy döntöttem, táncolok vele. Tigris Liliom húzott két kék csíkot az arcomra, és nevetett, ahogy én is. Nagyon jól éreztem magam vele. Gyönyörűen nevetett, szinte csilingelt. Csilingelésről jut eszembe, az a tündér is itt volt, de szerencsére most nem támadt nekem, mint tegnap este. Tigris Liliom jó fej, ha nem messziről néz engem. Mint az idióták, úgy nevettünk tánc közben, de nem tartott sokáig a pillanat, mivel egy kéz fonódott a karomra és elrántott Tigris Liliomtól. 

      -  Hé, hé, engedj el! – ellenkeztem erőszakosan, de fogva tartómak ez nem zavarta. Feladtam a küzdelmet, és ránéztem elrablómra. – Tae... 

      - Táncolj velem is. – nézett rám fél szemmel, majd maga felé fordított, megfogta a kezemet, és rám mosolygott. Teljesen forrónak éreztem az arcomat. Mint délelőtt. A jobb kezével átkarolta a derekamat, és magához húzott. 

       - Ez olyan buzis… - suttogtam halkan, de teljesen elvörösödve. 

       -  Az mit jelent? – nézett rám értetlenül Tae.

       - Mindegy… - kuncogtam halkan. Ekkor még jobban magához húzott, teljesen benne volt az atmoszférámban, kezdtem kényelmetlenül érezni magam, és az sem segített, hogy mindenki minket nézett. Ebben a pillanatban besokalltam, ellöktem magamtól Taehyungot, és elszaladtam. Fogalmam sem volt hova, csak szerettem volna egy kicsit egyedül lenni. Az arcom zsibbadt, egyfolytában azt dörzsölgettem, miközben megint ott tartottam, hogy mégis hol a fenébe vagyok már megint? 

     - Mr. Smee! Igyekezzen már! Teljesen besötétedett már, maga meg szórakozik! – üvöltötte valaki nem is olyan messze.

Aztán egy bokron keresztül vágott az idegen, így láthattam az arcát. Hosszú haja volt, és olyan színű kalapot hordott, mint amit tegnap Tae rakott rá a fejemre. Egyből kiszúrt engem, ahogy ott álltam szerencsétlenül. 

- Hát te meg ki vagy?

Tigris Liliom

2. Rész

- Hongbin… Ébresztő…
- Csak még öt percet mama… - fordultam át a másik oldalamra, miközben a kezemmel kerestem a takarót… Amit nem találtam. Az ágy túl puha volt, szinte éreztem, hogy belemegy a fülembe, és a háttérben zúgott a tenger… a tenger? Hirtelen felkaptam a fejemet, hogy körbe nézzek. A kezem majdnem belelógott a vízbe, a ruhám tiszta homok volt, és egy apró tündér ült a mellkasomon. – Hol vagyok? Te ki vagy? És hogy a francba kerültem ide?
- Na, végre, hogy felkeltél! – fújtatott az apró tündér – Boram vagyok, és üdvözöllek Sohaországban! – mutatott körbe – és borzasztó nehezen jutattalak ide, mivel nagyon nehéz vagy! – gondolt vissza fájdalmas arccal a pillanatra.
- Sohaország? – hirtelen ülőhelyzetbe kényszerítettem magam, ami miatt Boram leesett a mellkasomról – Á azt hittem, hogy megkattantam. Most már tudom.
- Nem kattantál meg, ez itt a valóság! – mosolygott rám, majd felém repült. – Akarod, hogy minden négyzetcentiméterét megmutassam?
- Én… - nem tudtam befejezni a mondatot, mivel hirtelen egy hangos kiáltást hallottam, majd minden olyan gyorsan történt. Nem tudom megszámolni, hány ember ugrott rám hirtelen, akik elkezdtek ütni, rúgni, harapni. – BORAM SEGÍÍÍÍÍÍTS! HISZEK NEKED, CSAK MENTS MEG! – üvöltöttem olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Boram elüvöltötte magát, hogy „elég”, és szerencsére ez elég volt ahhoz, hogy leszálljanak rólam. – Vadállatok. – dörzsöltem a csuklómon a harapásnyomot.
- Miért állítottál meg minket Bo? – szólalt meg a nyuszi jelmezes fiú.
- Igen, Csing azt mondta, hogy ő rossz, és hogy el kell kapnunk őt! – helyeselt a róka jelmezes fiú.
- És mit mondott múltkor is Wendyre? – nézett rájuk szigorúan az apró tündér – Majdnem megöltétek! Most a déd unokáját is halálra akarjátok verni? Idióták! Hol az eszetek? – Boram teljesen elvörösödött a méregtől, miközben a jelmezes fiúk bűnbánóan nézték a lábukat.
- Ne haragudj… - kántálták kórusban. Én meg a döbbenetemben elfelejtettem felkaparni az államat a földről. Egy alig 10 cm-es tündér fél perc alatt úgy leteremtett hat 180 cm-es fiút, hogy azok mindjárt sírnak. Gyorsan felálltam a homokból, és leporoltam magam, miközben Boram a vállamra szállt.
- Srácok, nem hiszem, hogy még egyszer el kell mondanom, hogy ki ő. Legyetek illedelmes Elveszett fiúk, és mutatkozzatok be ti is!
A nyuszis jelmezes fiú lépett egyet felém.
- Én Hyuk vagyok, ő ott macis jelmezben Jinki – mutatott a háta mögé – a borz Jungkook, ő sajnos nem tud beszélni, így általában lerajzolja azt, amit mondani akar – ekkor a borz jelmezes srác egy rajzlapot lengetett mosolyogva maga előtt, amire rá volt írva, hogy „Hello” – vagy ha nem lusta, akkor ír is… Az ikrek ott hátul a Jo ikrek –  mutatott a civakodó ikerpárra –  a jobb oldali Kwangmin, a bal oldali Youngmin. Általában mindent kánonban mondanak.
- Ez nem is igaz!
- Ez nem is igaz! – mondták szinte egyszerre.
- Az a róka pedig Sehun, sokszor látszik morcosnak, pedig nem az. – mosolygott szélesen a nyuszis fiú.
- Amúgy hol van Péter? – érdeklődött Boram.
- Ő Hookal harcol, mert Hook megint béna csapdát állított. – szólalt meg végül a morcos arcú. Ekkor mintha felettem valami elsuhant volna, de mire észbe kaptam, egy bordó kalap csücsült a fejemen. A meglepődöttségtől azt se tudtam, hogy hová nézzek, de végül úgy döntöttem, hogy én is oda nézek ahova a többiek. Egy zöld ruhás, barna hajú fiú repült felettünk, és boldogan üvöltözött, mintha csatát nyert volna. Egy repülő fiú. Egy fiú, aki repül. Jó, nekem teljesen elment az eszem. Mi lesz a következő, jön a Jeti és táncolni visz? A fiú mellém lépett, és elkezdett szuggerálni.
- Téged még nem láttalak. – lekapta a fejemről a kalapot, majd meghajolt vele. – Pán Péter a nevem, de jobban szeretem, ha Taehyungnak hívnak. – villantott rám egy 1000 wattos vigyort. Zavartan néztem a szemébe, túl közel volt, bele mászott az atmoszférámba.
- Lee Hongbin vagyok. – nyújtottam a kezemet, amit értetlenül nézett. Aztán… el sem hittem… adott bele egy pacsit, és mint aki megfejtette az évszázad rejtélyét, örült a fejének.
- Hongbin beszélhetnénk? – suttogott bele a fülembe Boram.
- Persze…

***

A pici tündér sebesen száguldott végig a fák között, alig tudtam vele lépést tartani. Szakadt rólam a víz, már vagy ötvenszer megbotlottam valamiben, és Boram se akart lassítani. Egy csomó egzotikus növény mellett szaladtam el, voltak köztük olyanok is, amiket életemben nem láttam. Az út némiképp ki volt taposva. Boram hirtelen lefékezett, így hirtelen én is megálltam. A szám tátva maradt a döbbenettől.
- Ismered a legendát El Doradoról? – mosolygott elmélázva az apró tündér. – El Dorado nem Dél – Amerikában van… El Dorado Sohaországban van… - mutatott körbe Boram büszkén. Az aranyváros… A legenda… igaz lenne? El Dorado egy… tündér város? Szemeimet nem tudtam levenni a gyönyörű házakról, a kicsi tündérekről, akik játszottak, vagy a nagyokról, akik tették a dolgukat. A fényük bevilágította az egész mini várost. Már értem, hogy miért aranyvárosnak hívták. – tetszik?
- Gyönyörű… - álmélkodtam.
- Ha hiszed, ha nem, a tündéreknek az a dolga, hogy rendet tartsanak Sohaországban. – kezdett bele Boram. – Sok nehézségek árán hoztuk ezt össze mind, amit itt látsz. Elméletileg az elveszett fiúknak 12 évesnek kéne lennie.
- Mióta 12 évesek?
- Már egy ideje… Nos, az történt, hogy egy nap, mikor meglátogattam őket, észrevettem valamit. Úgy néztek mi, mint a 20 évesek. Ez azért aggaszt, mert ennek nem így kéne lennie. – nézett mélyen a szemembe. – Segítened kell!
- Sajnos nem tudok segíteni. – néztem rá szomorúan. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is tehetnék. Segíteni akartam Boramnak, hiszen egy kedves tündérnek tűnt, de nem tudtam hogyan.
- Hidd el nekem Hongbin, csak te tudsz segíteni…
Mélyen belenéztem Boram szemébe, és mindent kiolvastam belőle. Éreztem, hogy Boram hisz bennem, láttam, hogy van egy terve, amit nem fog velem megosztani most. Rábólintottam.
- Rendben. Ha tudok, segítek.

***

Boram elvezetett az elveszett fiúk lakrészébe. Először csak fákat láttam, de amikor közelebb mentünk, láttam a faházakat is. Boram elmesélte, hogy Hook felrobbantotta az Elveszett fiúk lakrészét, ezért újat kellett építeni, és a biztonság kedvéért a fákra tervezték. Volt egy üres faház, amit pótfaháznak hívtak, hogyha történne valami az egyikkel, akkor ne maradjon hajléktalan. Boram azt mondta, hogy használhatom a faházat ameddig akarom. Amikor megkérdeztem tőle, hogy meddig kell maradnom, témát váltott, és elkezdte mesélni Pán Péter ide kerülését, így inkább azt hallgattam. Amikor későre járt az idő Boram elköszönt, és itt hagyott. Még körbe néztem a faházban, majd jobbnak véltem lefeküdni aludni, ezért leültem az ágyra. Még utoljára kinéztem a nyitott ablakon, majd betakartam magamat. Ekkor egy fényes valami berepült az ablakomon.
- Mi az Boram, elfelejtettél valamit? – dörzsölgettem álmosan a szememet. Ránéztem a tündérre, aki tűzpiros volt, gondolom a dühtől. – Téged nem ismerlek… - pillantottam rá. A mérges tündér rászállt a mellkasomra és valamit elkezdett hadarni, bár nem tudom mit mondott, mert inkább csilingelt, mint beszélt, de azt nagyon mérgesen csinálta.
- Mi ez a hangzavar… - jött be a nyuszi jelmezes fiú álmosan. – Hé Csing, mi ütött beléd? – odaszaladt majd megfogta a mérges tündért – Boram nem megmondta, hogy nem zaklatod az új fiút? Sipirc, kifele! – a mérges tündért fogta, és kivágta az ablakon. Csak néztem.
- Kösz… Azt hiszem… Ez mi volt?
- Á csak Csing… Mindig ilyen. – legyintett. – viszont jó éjszakát Hongbin! – szaladt ki a faházamból.
Hát ez fura volt. Miért ilyen mérges az a tündér rám?

1. Rész

Bizonyára mindenki ismeri Pán Péter történetét. Van, aki csak hallott róla pár szót, de van, aki kívülről fújja az egészet. Aki ismeri őt, tudja ki Wendy, Jane és Margarett. Most én fogom elmesélni a saját történetemet az elveszett fiúkról, a kalózokról, a sellőkről, Sohaországról, és persze Pán Péterről. A nevem Lee Hongbin, és még mai napig nem tudom, hogy 21 évesen miért én kerültem Sohaországba. De nem bántam meg.

Borult idő honolt Szöul utcáin. Esőkabátomat jobban összehúztam magamon, miközben a bőröndömet húztam magam után.

 - Biztos, hogy ezt akarod? - nézett rám anyám nagy, szomorú szemekkel. 

-  Meg kell látogatnom Wendy mamát, biztosan aggódik már értünk. Jane mamának meg még át kell olvasnom a történetét, hogy mehessen a kiadóhoz. - mondtam el a teendőimet anyának - Sohaország... Mi jó abba? Egy ki talált helyen akar mindenki élni.

 -  Tudod jól, hogy minden szava igaz!

 - Ugyan már anya, repülő gyerekek? Kalózók? Milyen erős volt az, amit szívtatok? - néztem rá felvont szemöldökkel. Ugyan már ne etessen engem baromságokkal, már nem vagyok gyerek! 

 - Lee Ho-

 - Anya, most megyek! Indul a gépem! Szeretlek! - öleltem magamhoz meghökkent testét, majd még mielőtt elindultam volna, még azt hozzá tettem - Vigyázz magadra! És apára is! Ki tudja, hogy mikor kattan be a sok munkától. 

- Megígérem - mosolygott rám anya. Nem hiába az ő mosolyát szerettem a legjobban, az övé volt a leggyönyörűbb, és a legőszintébb. 

Még az ablakon kinéztem utoljára, majd mély lélegzetet vettem és elhelyezkedtem a székemben. Viszlát, Szöul, hamarosan viszont látjuk egymást

***

Londonban esett az eső mikor leszállt a gép. Csúnya fekete felhők lepték el az eget, elzárva minket a napsugaraktól. A bőröndöm halkan nyikorgott a hátam mögött, miközben a nyakamat nyújtogattam, hátha meglátom Jane mamát, eddig eredménytelenül. Már épp feladtam volna, és teljes 180 fokkal megfordultam, amikor ijedtemben majdnem hátra estem. Jane mama ezer wattos vigyorral méregetett engem. 

-   Szia Hongbin rég láttalak! - csontropogtatóan átölelt - Mennyit nőttél! - csodálkozott rám. Zavartan megvakartam a fejemet. Nem emlékeztem arra, hogy Jane mama ennyire pörgött volna. 

-  Szia, mama! – öleltem magamhoz törékeny testét. – Hogy vagy?

- Voltam jobban is, az se tetszett, szóval remekül. – mosolygott rám Jane mama. – Milyen volt az utad? – érdeklődött felőlem. 

-  Unalmas. – mosolyogtam rá kedvesen. 

-  Annyi mindent el kell mesélnem neked! – lelkesedett be az öreglány, és én figyelmesen hallgattam a beszámolóját. 

***

- Wendy mama! – szaladtam oda drága déd mamámhoz, aki kicsattanó mosollyal ölelt át. – Semmit nem változtál.

 -  De te igen! – nevetett rám az öreglány – Magasabb lettél. – mért végig. – És borzasztó helyes lettél! Biztos futnak utánad a lányok. 

-  Á sajnos a munkám miatt nem annyira figyelem ezeket. – nevettem kínosan.

-  Megmutatom a szobádat, ahol aludni fogsz. Régen Jane- é volt, de ő már kinőtt belőle.

-  Csak 52 vagyok! – csattant fel a nagyi. 

-  Nagyon szépen köszönöm, hogy itt lehetek! – hajoltam meg illedelmesen. 

-  Miért hajoltál meg? – értetlenkedett Wendy mama – Mi vagyok én, az angol királynő?

-  Izé… - kezdtem volna bele, de Jane mama félbeszakított.

-  Ugyan már anya, tudod jól, hogy a koreai szokások elütnek a mieinktől! 

-  Ez igaz… - gondolkodott el Wendy mama. – megmutatom a szobádat!

***

A szobám nagy, kényelmes… és öreg… nagyon… De legalább otthonos. Az ablakban ültem, és gyönyörködtem a kilátásban, mikor Jane mama hangját meghallottam kintről. Mondtam egy „Mindjárt megyek!”-et és sóhajtva szakítottam el a tekintetemet a kilátástól, majd lassan felálltam, és kisétáltam a szobából. Jane mama az ajtó előtt állt, felém nyújtva egy csomó lapot.

-  Itt van a „Visszatérés Sohaországba”. 

-  Köszönöm. – mosolyogtam rá – átolvasom. De mond csak Mama, miért szeretitek ezt a kitalált helyet ennyire? – Mama csak rám mosolygott.

-  Ez egyszerű. Sohaország igenis létezik, és Pán Péter is. – mosolygott rám. – Emlékszem amikor...

 - Fejezd be… 

-  Hogy mi…? – nézett rám értetlenül Mama. 

-  Azt mondtam fejezd be! Nem érdekel Pán Péter, nem érdekel Sohaország, nem érdekel Hook, nem érdekelnek az elveszett fiúk, NEM ÉRDEKELNEK! – üvöltöttem a megszeppent Mamámnak. – Ne tömjetek már tündérmesékkel, már 21 vagyok! Nem hiszek se a tündérekben, se a kalózokban, se Pán Péterben! Hagyatok békén! – csaptam rá az ajtót. Az íróasztalra dobtam a papírokat, majd mérgemben elkezdtem dolgozni. De nem jutottam sokáig, mivel egyszer csak elaludtam.

***

E/3

Hangos csörömpölés hallatszódott az első emeleten. Boram amennyire csak tudott, repült előre, miközben Magi a macska rohan utána eszeveszettül. Magi az összes tárgyat fellökte ami az útjába került, elakarta kapni az apró tündérlányt, aki azóta idegesítette, mióta berepült az ablakon. Szerencsére Boram nem volt hülye tündér, gyorsan berepült Hongbin szobájába, majd a macskára csapta az ajtót. De nem volt ideje kipihenni magát, mivel megtalálta azt az embert, akit keresett. Rögtön rá is szállt az orrára.

 - Hongbin vagy? - nézett Boram a nagy szemeibe. - Hála az égnek, hogy megtaláltalak! - lelkendezett a tündér, majd örömében elkezdett röpködni a szobában. - Annyi mindent kell elmondanom! Baj van! Csak te tudtsz segíteni! Még nem tudom, hogy hogyan, de csak te tudtsz! Sohaországban baj történt! Nem tudom hogy, de az történt, hogy az elveszett fiúk 12-ből hirtelen 20-ak lettek! 20! Vagy annyi körül lehetnek, nem tudom, nem ez a lényeg! Ez jelent valamit! Segítened kell! Csak te tudtsz... segíteni... - ránézett Hongbinra, aki addigra már rég eszméletlenül hevert a földön. - Na de jó, ezt is nekem kell megoldanom. - forgatta meg Boram a szemét.

PROLÓGUS

Mindenki úgy tudja, hogy Sohaországban megfagyott az idő, hogy ott soha nem öregednek meg az emberek. De vajon tényleg igaz ez? Mi magyarázza meg azt, hogy Péter és barátai egyik napról a másikra 12- ből 20-ak lesznek? Boramot, a tündért miért aggasztja ez a tény? Hongbin egy 21 éves, átlagos, dolgozó ember, aki az apja kiadójánál dolgozik. Már régen kinőtt a gyerekes dolgaiból, és sokszor el is felejtkezik arról, milyen is gyereknek lenni. Teljesen a munkájának szenteli az életét, és mindent letagad, amit nem lehet bizonyítani. Többször is mondta anyjának, hogy Pán Péter, és Sohaország nem létezik, és soha nem is fog. Megtagadott minden történetet, amit anyja, mamája, és déd mamája mesélt neki valaha. Egyszer csak el kell hagynia biztonságot nyújtó országát, hogy Londonba utazhasson imádott nagymamájához, és déd nagymamájához, hogy Jane mama könyvét átolvashassa, mielőtt elmegy a nyomdába. Egy hangos veszekedés után Hongbin dühöngve csapja be ideiglenes szobája ajtaját, majd, mint mindig, a munkába ássa magát. Miközben mérgelődve olvassa a sorokat, eluralkodik rajta az álmosság, majd végül az íróasztalon alszik el. Éjszaka közepén arra riad fel, hogy a macska szörnyen nyávog, és borzasztóan csörömpöl, és az ajtó hangosan csapódik be. Hirtelen azt se tudja, merre van, amikor az orrára száll egy fényes bogár, akiről később kiderül, hogy nem bogár, hanem Boram, a tündér. Boram gyorsan ecseteli, hogy mitől retteg, hogy miért kell vele mennie Sohaországba, és ilyesmik, de annyira megeredt a nyelve, hogy észre se vette, hogy Hongbin már az első mondatát se hallotta, mivel elájult a sokktól. Boramnak sajátos módszerrel kell elvinnie Hongbint. Hongbin szembesült a ténnyel, hogy Sohaország egy létező hely, hogy amit az anyja mondott, mind igaz volt. Vajon sikerül megoldania a problémát, amitől Boram fél? Vajon sikerül az akadályokat sértetlenül megúsznia? Mi történik, ha véletlenül beleszeret Sohaország Pán Péterébe? Vajon sikerül újra gyerekként viselkednie?

Lee Hongbin

„Lennél az én Pán Péterem?”

Kim Taehyung

„Mindig, és örökre”

Boram

„Meg kell tanulnotok mindketten egy fontos leckét”

Csingiling

„Miért őt szereted, és miért nem engem?”

James Hook

„Megbánod, hogy ezt tetted velem Pán Péter!”

Lee Jinki Maci

„Jó buli lesz felnőni”

Oh Sehun Róka

„ Még én se vagyok ilyen vak, mint te!”

Han Sanghyuk Nyuszi

„Hogy nőttem ki ilyen hamar a nyuszis jelmezem?”

Jeon Jungkook Borz

„Lehet, hogy néma vagyok, de nem hülye!”

Jo Kwangmin, Jo Youngmin Mosómedvék

-          „Nem is mondunk mindent egyszerre”

-          „Nem is mondunk mindent egyszerre”