13. rész - VÉGE

- Mi-milyen kék szemről beszél Hongbin? – értetlenkedett Taehyung, miközben az idegen fiúra nézett, aki szórakozottan felkuncogott.

- Nos, mondjuk úgy, hogy nem csak gyógyít a szellem, hanem az arra érdemeseket összeköti egy életre.

- Akkor… Mi most házasok vagyunk, vagy mi az isten? – értetlenkedtem kicsit gyönge, rekedtes hangon.

- Ja, valami olyasmi, csak sokkal erősebb és jelentősebb. - leguggolt Taehyung mellé, majd biztatóan hátba veregette. – Megmenekült a szerelmed, de ez nem azt jelenti, hogy nincs veszélyben. El kell hagynia Sohaországot.

- Mi? – nézett értetlenül Taehyung.

**

Taehyung nyugtalanul mászkál fel-alá már vagy fél órája a faházban, és egyikünk se szólt a másikhoz semmit, még annyit se, hogy „hékás, baszd már meg magad, köszi”. Én igazából sejtettem valahol mélyen, hogy nem maradhatok itt örökké, de Taehyung teljesen elvette a figyelmemet mindenről, ezért hidegzuhanyként ért, amit az a sámánfiú mondott Taenak. Viszont igaza van; nem maradhatok itt. Haza kell jutnom, hiszen vár otthon a családom, és ha sokáig itt maradok, meghalhatok. De nem hagyhatom itt Taehyungot, nélküle nem tudok, és nem is akarok élni. Mit tegyek? Mit kéne tennem?

- Taehyung, abba hagynád a fel-alá járkálást? Szédülök, pedig csak nézlek.

- Nem! Ideges vagyok, zavarodott és… - rám nézett majd elmosolyodott. – megkönnyebbült. – a távolságot nagy lépésekben átszelte, és mire kettőt pislantottam az ajkaimra hajolt, és adott egy mézédes csókot. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha lelassulna az idő. Mintha újra élném az első csókomat folyamatosan. Nyaka köré fontam a karjaimat, és még közelebb húztam magamhoz, miközben ő beletúrt hátulról a hajamba, majd elváltunk egymástól.

- Hogy lehet, hogy egy hete se vagy tényleges felnőtt, de már te vagy a csók király? – kuncogtam halkan enyhe zavaromban. – Szeretlek. – haraptam be az alsó ajkamat, és átöleltem.

- Én is. – szorított magához még jobban. – Most mi lesz velünk?

- Nem tudom… De nem akarlak el hagyni. – folyamatosan kattogott az agyam, de csak egyetlen ötletem volt. – Gyere velem.

- Mi? – vállaimra fogva finoman eltolt magától és értetlenül fürkészte immár kék íriszeimet.

- Gyere velem az én világomba! Élj velem! – fogtam meg kezeit, amik a vállamon pihentek, és izgatottan néztem a szemébe.

- É-én nem is tudom, jó ötlet ez? – nézett zavartan rám. – I-inkább halasszuk ezt a döntést holnapra.

- Nem erőltetek rád semmit. – mosolyogtam rá, majd kétoldalt megfogtam arcát és lehúztam magamhoz és a homlokára nyomtam egy lágy csókot.
Elmosolyodott, majd megfogta a kezemet és az ágyon eldőlve összekulcsolta ujjainkat. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Rettentően megijedtem, amikor azt hittem, hogy őt csak álmodtam. Talán ő az első olyan ember az életemben, akit nem akarok elveszíteni. Akit nem megálmodni akarok, hanem érezni teljes életnagyságban. Tényleg boldog voltam, és lehet, hogy az életben először éreztem ekkora boldogságot. Nem volt jó gyerekkorom. Hamar felnőttem, és átvettem apám munkamániáját, ezen nem segített az sem, hogy anyám nap mint nap beszélt a fejemmel ez miatt. Talán rátett egy lapáttal az is, hogy igazából sosem tudtam elfogadni magam, akárkivel voltam. Tényleg az egyetlen hely ahol jól érzem magam az Taehyung karjai közt van. Még egy Hook vagy Onejunn féle ember sem tud megijeszteni olyankor, mert tudom, hogy Taehyung bármit megtenne értem, és én is érte. Bár nem tudtam kimutatni, hogy számíthat rám mindig, hiszen csak engem kellett folyamatosan megmenteni mindentől, ettől függetlenül érzem, hogy nem kételkedik bennem egy cseppet sem.  Egyszer megmutatom neki, hogy nem vagyok olyan esetlen, mint amilyennek látszom. Már ha lesz rá alkalmam. Bevallom, félek attól, hogy nemet mond nekem, és itt kell hagynom őt, és tudom, hogy ha ez bekövetkezne, hónapokig depressziós lennék, de talán el tudnám fogadni a döntését. Hiszen rajtam kívül senki nem tudja jobban, milyen érzés elhagyni a megszokott otthonodat, hogy egy idegen országban, egy idegen városban, egy csomó idegennel körülvéve hogy újrakezd az életedet. Nem könnyű.

- Tudod, gyönyörű kék szemeid vannak. – mosolyogtam rá. – Imádok belenézni. Olyan mintha a tengerparton ülnék, és figyelném a víz felszínét. Imádom. – Taehyung magához húzott, én pedig belefúrtam az arcomat a mellkasába, és így aludtunk el együtt.
Másnap mikor felkeltem Tae még mélyen aludt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy én ne keljek fel, de mikor felültem hírtelen elfogott a gyanú érzése. Egy napot nem hagytak ki azok a csirkefogók, hogy ne valami szívatással keltsenek fel, vajon most mit eszeltek ki? A sárból elegem van, a pókoktól a tököm ki van, a vizes és más egyéb ébresztésekkel meg már egyenesen ki tudnának kergetni a világból. De az is lehet, hogy megunták már ezeket a vicceket és most éppen egymást kergetik különböző okok miatt. Meg is voltam győződve hogy leszálltak rólam, és már húztam is fel a papucsomat, de csak egy gond volt vele. Tele volt pudinggal. Puncsossal.

- Oh hogy azt a pofátlan fejeteket! – lekaptam a papucsomat és kivágva az ajtót a legelső elveszett fiúhoz vágtam, aki akkorát esett a padlón, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem. A másikkal Hyukot sikerült eltalálnom, aki éppen sietett lefele a létráról, és már csak pár létrafok hiányzott, hogy egyben leérjen, de mikor a papucsom a fejét találta el, röhögve esett le az utolsó három fokról. Teljesen úgy nézhettem ki, mint egy felbőszült bika, mivel a többi ludas hátrálni kezdett a korlát felé.

- Oh hatalmas Hongbin, fogadd el véráldozatunkat és hatalmas bocsánatunkat, oh te áldott! – szólalt meg Jinki, és Sehunra mutogatott, aki még mindig ott volt a földön a papuccsal a fején és lapult, hátha nem veszem észre.

- Elfogadom, de a következő ilyen eset után már nem fogom bocsánatotokat elfogadni. – megfogtam Sehun lábát, és húztam magam után, mint aki tényleg az áldozatát húzná maga után.
**

A reggeli incidens után megkerestem Boramot, aki éppen Minsu társaságában beszélgetett, de mikor meglátott, hatalmas mosolya még szélesebb lett, és körbe ölelgetett apró testével.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid?

- Most nincsen semmi bajom, viszont eljött az a pillanat mikor nekem már nem biztonságos az ittlét. Most már elárulod a tervedet?

- Ez nehezebb lesz elmondani, mint kitalálni. – ült le egy sziklára pontosan velem szembe. – Láttad, mi történt veled.

- Nem csak láttam, éreztem.

- Na, igen… Az elveszett fiúkra is ez a sors vár.

- Várj, azt akarod mondani, hogy nem ide valóak? – értetlenkedtem.

- Pontosan. Hongbin, ők igaz, csecsemő korukba pottyantak ide, és ez az átok nem is sújtotta őket egészen mostanáig, de nem tudom mi történt, megzavarodott minden, és a 10 évesekből 20-ak lettek. Talán… Ideje lenne felnőniük. Pán Péternek is. Akármennyire is akartam, hogy örökké fiatalok és gondatlanok maradjanak, végül mégiscsak el kell menniük. Bár valószínűleg Taehyungnak semmi baja nem lenne, ha maradna, és mégis azt akarom, hogy menjen veled. Sosem láttam még ilyen boldognak, mint melletted, nem akarom, hogy ez kárba vesszen.

- Boram… Miről beszélsz? – lépett ki a bokor mögül az egyik iker, Youngmin, nyomában a másikkal, Kwangminnel, és értetlenül, enyhén zaklatottan nézett a meglepett tündérre.

- Nincs más választás… - sütötte le bűnbánóan szemeit a tündér lány.

- Én, én nem akarok felnőni… - lépett ki Sehun is, csillogó szemekkel, mint aki menten elbőgi magát.

- Hé, srácok! – lépett mellém Jinki nyomában Jungkookkal aki, mint mindig, most is kezében szorongatta a vázlatfüzetét. – Csak nem féltek?

- D-de. – harsogta mindenki.

- Mitől? Csupa kaland volt eddig az életünk! Az indiánokkal táncoltunk, a ketyegő krokodilt kergettük, Hookal harcoltunk, a sellőket szédítettük, és sorolhatnám még. Gondoljatok bele, mekkora kaland lehet Hongbin világa. Jó buli lesz felnőni. – lelkesítette Jinki őket, és úgy látszik, hatásosan, mivel az ijedtség eltűnt arcukról, helyette sokkal erősebb, bátrabb aura ölelte örül őket, és egyszerre kiáltottak fel, hogy „igen”.

- Rendben gyerekek, akkor készüljetek fel, délután útra indulunk! – kiáltotta Boram, és mindenki szétszéledt.

De a pillanat hevében el is felejtettem Taehyungot. Ő vajon jön velünk? Éppen ezen gondolkodtam, mikor valaki átölelt hátulról.

- Ha azt hiszitek, nélkülem elmehettek innen, nagyon tévedtetek. – nevetett Tae a fülembe, majd egy lágy csókot nyomott a nyakamra.

**
Muszáj volt tiszteletünket tenni az főapacsnál, hiszen nem hagyhattuk őket köszönés nélkül itt, főleg nem Tigris Liliomot. Mikor meglátott minket felcsillant a szeme, de amint a hírt elmondtuk neki, egyből lekonyult a szája. Majdnem elsírta magát.

- Hé, kislány, ne sírj. – öleltem magamhoz törékeny testét. – Majd talán egyszer újra láthatjuk egymást, ne szomorkodj. Neked itt van a helyed, de nekünk nem. – letöröltem a vékony könny cseppet ami arcán húzódott, majd nyomtam feje búbjára egy csókot.

- Emlékezz rám örökre. – talán ez volt az első úgymond értelmes mondat, ami elhagyta egy indián száját, én pedig büszke voltam.

- Sosem felejtelek el.

- Hongbin… Ideje indulni. – tette Taehyung vállamra a kezét.

- Oké… Vigyázz magadra Tigris Liliom. – simogattam meg a hátát, majd ellépve tőle a főapacshoz léptem. – Köszönök mindent.

- Neked köszönni semmit. Lenni tiszteletbeli indián, és barát. – kezet fogtunk, végül az ismeretlen fiúhoz léptem, aki megmentette az életemet.

- Köszönöm, hogy megmentettél.

- Ez a dolgom. – mosolygott kedvesen a fiú. – Ég veled Hongbin.

- Nagyon sajnálom, de én nem tudom a neved. – sütöttem le szégyenlősen a szemeimet.

- Semmi gond, nem mondtam neked. – nevetett. – Yixing vagyok. Örültem a találkozásnak.

- Én is. – mosolyogtam rá.

- Hongbin! – Tae erélyesebben szólt rám, mire elnevettem magam.

- Hó hó, hős szerelemes, nem fogom ellopni a pasidat. – nevette ki Yixing Taehyungot.

- Hát akkor, sziasztok. – mosolyogtam, majd barátaimmal elindultunk a part felé…

**

A szobám ablaka tárva nyitva állt, így elég könnyen bejutottunk rajta. El sem hiszem, hogy otthon vagyok. Magi egyből az ajtónak verte magát, és hatalmas nyávogásba kezdett, mint akit fojtogatnának. Én imádom ezt a macskát, de a hangja olyan, mintha kínoznák szerencsétlent. Mikor ki nyitottam az ajtót, Magi egyből felém rohant és dorombolva dörgölőzött a lábamhoz.

- Jaj életem, hiányoztam? – kezdtem gügyögni neki, miközben leguggoltam és simogadtam.

- Jaj de édes cica! – szaladt oda mindegyik és molesztálni kezdték szegény Magit.

- Hongbin, mi ez a ricsaj? – jött be ásítozva Wendy mama, de mikor meglátta barátaimat lefagyott.

- Mama! – ugrottam a nyakába. – Igazad volt, mindig is igazad volt, és én hülye sose hittem el! Ahhoz el kellett rabolnia Hooknak, és az indiánoknak, hogy végre felnyíljon a szemem, barátokra kellett találnom, hogy tudjak róla, és szerelembe kellett esnem ahhoz, hogy érezhessem ezt a helyet. Oh, mama mindig hülyeségnek tartottam ezt az egészet. Meg tudsz nekem bocsátani? – Wendy mama szóhoz sem jutott percekig, lassan fogta fel, mi zajlik körülötte, aztán szorosan magához húzott, mikor meglátta a fiúkat is.

- Jaj te kis buta, sosem haragudtam rád. Néha fájt, hogy nem hiszel nekünk, ettől függetlenül sose haragudtunk. – végül elengedett, és a fiúkhoz lépjen. – El sem hiszem… Hyuk te vagy az?

- Igen Wendy. – mosolygott meghatódottan a fiú.

- És… és te vagy Péter? – fordult Taehyung felé, aki bólintott egyet.

- És, és, és… oh Jungkook, pici szívem, te is itt vagy! – ölelte magához Jungkookot, aki kedvesen viszonozta az ölelést. – Megöregedtetek!

- Te mondod, Wendy? – nevetett Jinki vidáman.
Egy kis idő múlva Jane mama is belépett a helyiségbe, és örömében végig ölelgetett mindegyikőnket. Ez az apró ház hamar megtelt élettel, mindenki vidám volt. Jane mamától kiderült, hogy ez az egy hét valójában két nap volt össz-vissz. Boram észrevétlenül távozott, még csak elköszönni se volt alkalmam tőle, ami rettenetesen bántott. Annyi mindent szerettem volna neki megköszönni. Igaz egy negyedét megírtam levélben, és oda adtam Minsunak, hogyha nem tudnék elköszönni tőle, ezt adja át neki, de nem az igazi elbúcsúzás. Végül boldogan öleltem magamhoz Taehyungot. Egy percig se volt kérdés, hogy jön velem Koreába, és velem fog élni. A többiek Wendy mamánál maradnak itt Londonban, és iskolába fognak járni. Boram megtanított minden alapot, ami szükséges lesz nekik az életben. Büszke voltam Boramra, hogy anyjuk helyett anyjuk volt, és annyi mindent megtett értük. Egyszer Wendy mama még régen azt mondta, hogy a tündérek olyan picik, hogy egyszerre csak egy érzelem szorul beléjük. Boramnak még is ezernyi érzelmei voltak, egyszerre volt szerető anyuka, mérges őrült, szomorú kiskutya és vidám fiatal. Sosem gondolt magára, mindig mások érdekeit tartotta szeme előtt, és mindig aggódott értünk. Fura volt ez a terv, amit kitalált, bevallom, nélkülem is simán elintézhette volna, végül minden jól alakult. Hiányozni fog ez az apró tündér. És Csing is. Bár ismeretségünk nem jól kezdődött, hiszen olyan féltékeny embert még nem láttam a világon, mint őt, végül ő mentett meg a kalózoktól. Örökké hálás leszek neki.
Jungkookra néztem, aki vidáman ölelgette szerelmét, úgy szorítva magához, mintha attól félve, hogy bármelyik pillanatban köddé válhatna. Az életben nem gondoltam volna, hogy ezek ketten egy nap egy párt fognak alkotni, de a meglepetés nagyúr. Mikor megláttam Jinkit, ahogy Jungkookot lesi, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nekik együtt kell lenniük. Jungkook oda hajolt Jinki füléhez, és belesúgott valamit, amire Jinki reakciója egy halk kuncogás volt és egy homlok puszi.

- Én is szeretlek kis buta. – csak utána jöttünk rá valami fontos dologra, miután Jinki kővé dermedt. – T-te azt mondtad, hogy szeretsz?

- Igen. – mosolygott Jungkook.

- Jungkook… - kezdtem egyre vidámabb lenni a sokk hatása után – te… te beszéltél…

- Igen? – nézett értetlenül Jungkook majd lassan felfogta, hogy mi miért akadtunk ki – Én… én tudok beszélni! De hogyan?

- Az nem érdekes, a lényeg, hogy tudsz! – ölelgette meg Jinki vidáman a fiút, és körbe pörgette a szobában, Jungkook pedig nevetve követelte, hogy tegye le Jinki. Végül ez a felethetetlen est Happy End-el zárult. Sosem lesz náluk jobb barátaim. Sohaország megmutatta milyen érzés igaz barátokra lelni. Vagy milyen érzés teljes szívből szeretni valakit. Oda léptem a nevető Taehyunghoz, és ajkaira hajolva adtam egy lágy csókot. Nem hiszem, tudom, hogy boldog vagyok.

**
- Félsz? – néztem Taehyungra aki remegve fogta meg kezemet.

- Á nem, csak a szüleiddel találkozom, már miért félnék? – nevetett zavartan Taehyung, és esküszöm, ha nem fognám a kezét, félő lenne, hogy hanyatt vágja magát.

- A repülőtől idáig végig remegtél, de mitől félsz? Nem harapnak. – nevettem ki szegényt.

- Ők a szüleid, azért! Ne nevessél már, zavarba jövök! – teljesen elvörösödött, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban nevessek rajta. – Jó nevess csak! – vágta be a sértődött fejet.

- Jaj, édesem, tudod, hogy szeretlek! – mosolyogva arcon csókoltam, amire meglágyultak arcizmai és mosolyogva sétáltunk tovább. Az ajtó előtt viszont megint rátört az idegesség.

- Anyámat gyerekkora óta ismered, ne csináld már hogy félsz!

- Persze, hogy félek Hongbin, most nem Pán Péter vagyok, Sohaország fene gyereke, aki Hookal kardozik, és az indiánokkal szívja a békepipát, hanem Kim Taehyung, a szerelmed, akinek nincsen fontosabb dolog az életében, csak te, aki mindig vigyázni akar rád, és aki most és mindörökké melletted ál.

- Istenem, hogy lehetsz még ennél is édesebb… - vörösödtem el szavaira. Végszóra kinyílt az ajtó, és apa nézett ki rajta, gondolom meghallotta hogy valakik beszélgetnek kint, és kíváncsi volt.

- Szia apa. – mosolyogtam vidáman.

- Szia fiam és… - nézett barátomra, akinek tűzvörös volt a feje.

- Jó napot Hongbin apuka, vagyis Uram, és Kim Taehyung vagyok, örvendek a szerencsének, én vagyok a fi-fia pasija, vagyis barátja, vagyis szerelme vagyis…

- Állj, állj, mielőtt szívrohamot kapsz itt nekem fiam. – nevetett apám. – Lee JongDae vagyok, örülök a találkozásnak, rázott kezet apám Taehyunggal, majd beljebb invitált minket.
Éppen akkor rohant le a lépcsőn Taemin, nyomában Amberrel, aki valamilyen Vizi pisztollyal kergette szerencsétlent. Hiába én vagyok a legkisebb, mikor folyamatosan bebizonyítják, hogy lelkileg én vagyok az érettebb. Voltam. Mikor Amber mellém ért, már nyujtottam is a kezemet, hogy adja ide, mire csalódottan adta a kezembe a vizi pisztolyt, és Taemin már jött volna megköszönni mire fogtam a pisztolyt, és folytattam azt amit Amber elkezdett.

- Ez az öcskös, adj neki! – mire felé fordítottam, és őt is szétáztattam. Mind a kettő sikítva és nevetve menekült előlem, miközben futottam utánuk. Ekkor anya hírtelen a semmiből kikapta a kezemből a pisztolyt.

- Na de Hongbin, tőled ezt nem vártam volna. – nevetett anyu. – Jaj, az én pici fiam hazatért. – szorongatott magához anya.

- És nem egyedül! – kiáltotta Taemin.

- Ha hozzámersz nyúlni, eltöröm a kezet! – üvöltöttem.

- Késő! – nevette, mire én odarohantam hozzá, és elrántottam onnan, ő pedig nevetve esett Ambernek.

- Ezek sosem nőnek fel. – nevetett apa. – És úgy látszik, Hongbin is elkapta a kóros hülyeséget ezektől.

- Hé! – szólaltunk meg mind a hárman.

- Na de, ki ez a fess úriember? – kérdezte anya huncut vigyorral, és sokat sejthetően rám nézett.

- Hát, ő a barátom Taehyung. – mosolyogtam.

- Jó napot Asszonyom, Taehyung vagyok a fia kedvese--pasija--barátja--nem tudom kije! – teljesen elvörösödött szegény és csak hebeget habogott, mint aki most tanul először beszélni. Be kellett valljam, rohadt aranyos volt ez a Taehyung, aki rettenetesen zavarban volt. Én ilyennek még nem láttam. Halkan kuncogtam, miközben anya vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Jaj de aranyos vagy, egyelek meg! Üdv a családban! Ölelgette meg anya Taehyungot, aki kifujta az eddig bent tartott levegőt. Eddig nem lélegzett? Apa is oda lépett elé, és újra kezet rázott vele, majd felém fordult.

- Mindig is tudtam, hogy van benned ferde hajlam. – nevetett, majd vállon veregetett. – De szeretném, hogy tudd, attól még a fiam maradsz és…

- Jongdae! – szólt rá anya apára.

- Szívem, erre készültem 10 éven át, nehogy elronts már! – anya védekezően felemelte a kezét, apa pedig folytatta. – szóval szeretlek, és mindig a fiam maradsz, akármit csinálsz.

- Az igen! – szólalt meg ironikusan Taemin. – És 10 évet készültél erre.

- Csönd fiam, veled még számolunk! – fordult apa Taemin felé.

- És mi van azzal, hogy a „fiam maradsz, akármit csinálsz”-al? – próbálkozott Taemin.

- Attól még a fiam maradsz, hogy istenesen elbeszélgetek veled, de attól még te pucolod ki a kocsimat, amiért összehánytad! – ezután még Amber is megölelgette Taehyungot, és végül Taemin maradt utoljára, aki még magyarázott egy pár sort egy csomó baromságról, aminek semmi de semmi köze nem volt itt semmihez, de puskával se lehetett volna lelőni annyira magyarázta. Viszont egy idő után anya elkezdte gyanúsan méregetni Taehyungot.

- Mi már nem találkoztunk valahol, kedves?

- Nem emlékszel rám, Margaret? – mosolygott immár nyugodtabban Taehyung.

- Tae…Péter? Pán Péter? – rám nézett, de én csak huncut mosollyal bólintottam. – Hát végül mégiscsak elcsavarták a fejed, törpe? – nevetett anya, a többiek pedig hirtelen elvesztették a fonalat.

- De még mennyire. – nevetett Taehyung.

És így történt, hogy egy egész estén át meséltük kalandjainkat Sohaországról, a kalózokról és az indiánokról. Így történt, hogy meghódítottam magamnak Sohaország Pán Péterét, és így történt, hogy rájöttem, mi az, ami eddig hiányzott az életemből. Még most is elképesztő bele gondolni, hogy része lehettem ennek az elképesztő szigetnek. Senkit és semmit nem fogok elfelejteni ebből az egészből, elzárom a szívem mélyére ezt az emléket. Nincs szebb dolog annál szeretetnél, amit attól a személytől kapsz, akit tiszta szívedből szeretsz. Őrülök, hogy megismerhettem Taehyungot. Örülök, hogy megismerhettem az elveszett fiúkat, és én is egy lehettem közülük.

Biztos mindenki ismeri Pán Péter történetét. Van, aki csak felületesen ismeri és van, aki mindent tud róla. Aki ismeri, tudja ki Wendy, Jane és Margaret. Ez az én történetem volt az elveszett fiúkról, a kalózokról, Sohaországról és persze Pán Péterről. A nevem Lee Hongbin, és büszke vagyok magamra, hogy részese lehettem ennek a mágikus világnak. Egy cseppet sem bántam meg.

Vége

Nos most hogy így a végére értünk... ürességet érzek, talán ez a legmegfelelőbb szó. Imádtam írni, még ha az utolsó pár hónapban nem is mutatkozott meg (mert ugye olyan lassan jöttek a részek, hogy hihetetlen) Volt egy kis füzetem és előre megterveztem mindig a részeket, szóval az alap mindig megvolt, a részletekben akadtam el mostanában. De minek is magyarázkodni, már mindegy. Köszönöm mindenkinek aki olvasta ezt a kis ficit, és szerette. Azoknak pedig pluszban még hálás is vagyok akik írtak nekem a csoportban egy kisebb véleményt, mind nagyon jól esett, még a jelölés kérések is :D. Köszönöm, hogy velem tartottatok, és velem együtt szidtátok éppen Hookot vagy Onejunnt, vagy szurkoltatok Taehyungnak és Hongbinnak, hogy ugyan már igazán elcsattanhatna az első csók.

Természetesen még lesz egy Epilógus de az már csak egy rövid szösszenet lesz. 

A mi kis párosunk rajzolva :3

12. Rész

Taehyung szemszög:
Ijedten néztem az eszméletlen fiút a karjaimban, aki egy perccel ezelőtt még szerelmesen nézett a szemeimbe. Elkezdtem rázogatni az eszméletlen testét, hátha történik valami, de semmi.

- Hongbin! Ébredj! – rázogattam kétségbeesve.

- Ettől féltem… - suhant mellém Boram.

- Boram! Boram, mi történt? – szorítottam magamhoz az ájult fiút, majd hercegnő pózban felkaptam a földről.

- Attól félek, túl sokáig volt Sohaországban… - ült a vállamra. – Tudod, attól, hogy befogadtátok, ő nem ebbe a világba tartozik. Így is sokáig bírta. – magyarázta Boram.

- Úr isten! – álltak körbe minket Hongbinnal.

- Nagyon forró a homloka… - tette rá a kezét Minsu a homlokára.

- Most mi lesz vele? – kérdeztem meg Boramot.

- Meg fog halni.

**

- Most mi lesz? – ültem le egy székre, miután közel húztam a mozdulatlan fiúhoz, aki néha-néha nyöszörgött álmában, de nagyon nem mozdult. Arca hófehér volt, mint a téli táj, egyszerűen elszorult a szívem a látványtól. – Nem hagyhatjuk meghalni.

- Nem hagyjuk! – kiáltott fel Boram, mintha rájött volna a megoldásra. – Az indiánoknak van egy Sámánja, ő biztos, hogy tud segíteni! Hyuk, menj és… - nem engedtem, hogy folytassa, félbeszakítottam.

- Majd én megyek! – álltam fel, ezzel együtt a szék is felborult a nagy lendületben. Nyomtam egy lágy csókot Hongbin homlokára, majd az ajtóból kirepültem. Miközben kerestem az indiánok sátorait, gondolkodtam. Mi lesz velem, ha meghal? Ha elveszítem azt, akit a világon a legjobban szeretek?

4 nappal ezelőtt…
Mikor befejeztük a reggelit, hírtelen felugrottam az ebédlőasztalra izgatottan, hiszen nagyon jó játékot találtam ki.

- Srácok, játszunk kincskeresőset!

- Mit kell megtalálni? – kiabált valahonnan Hyuk.

- Hook kincsét! – toporzékoltam izgatottan, mint aki az év játékát találta volna ki újra.

- Már megint?

- Ez nem akármilyen kincs! – ráztam az ujjamat, majd tartottam egy kis szünetet. – Ez Hook aranykampója!

- Hűűűű. – mondták az elveszett fiúk egyszerre.

- Nos akkor… JÁTÉKRA FEL! – üvöltöttem nevetve.

 Mindegyik elrohant, és én is utánuk akartam menni, mint megfigyelő, de az új fiú jobban lekötött. Ő nem mozdult el a helyéről, csak belefeledkezve mindenbe ette a rizsét. Annyira aranyos fiú. Életemben nem láttam ilyen szép fiút, mint ő. Olyan letisztult arcvonásai voltak, gyönyörű macskás szemekkel, és aranyos ajkakkal. Életemben nem éreztem olyan heves szívverést, mint akkor. Meg akartam ismerni. Odaugrottam a pakolászó fiú elé.

- Te miért nem játszol? – néztem kíváncsian rá.

- Mert nem vagyok már gyerek. – rántotta meg a vállát érdektelenül. Elkezdtem nézegetni, mintha csak valami hibát keresnék rajta, majd elmosolyodtam.

- Nem a kor határozza meg, hogy gyerekek vagyunk, vagy sem. A szívünk. – mutattam a szívemre. – Nem számít, milyen idős vagy, ha a szíved örökké fiatal. – mosolyogtam rá.
Akkor mintha picit elpirult volna, és lehajtotta a fejét.

- Nem emlékszem arra, hogy Wendy mama ilyen bölcsnek emlegetett volna…

- Nem is vagyok az. Boram mondja ezeket folyton nekünk.

- Á értem. – kuncogott halkan. Nevetése szinte csilingelt.

- Na nyomás… Boram berág ránk, ha nem mész te is játszani.

- Oké… - egyezett bele.

Ebben a pillanatban…

Leszálltam a főapacs sátra előtt. Kint ült a lányával, és nézték a dolgozó indiánokat. Rögtön odaszaladtam hozzájuk, semmivel sem törődve.

- Hau, mélységes tisztelet, meg minden, segítened kell öreg harcos! Hongbin súlyosan megbetegedet, meg fog halni, könyörgöm, segíts! Van-e sámán itt, aki meg tudná gyógyítani? – hadartam el egy szuszra.

Tigris Liliom ijedten szájához kapta a kezét, mikor meghallotta a halál szót, majd apjára nézett, aki még emésztette a szavakat.

- Te lenni jó barát, én szívesen segít, de Sámán nem látni két napja! – mutatta az ujjával a számot. Hirtelen rám tört az a vágy, hogy sírva, őrjöngve adjam fel az egészet mikor meghallottam a választ, minden reményem szétfoszlani látszott, de akkor újra megszólalt. – De lenni csodagyógyító, ki halálból is felébreszt bárki, ő biztosan segít neked. – állt fel. Felemeltem a fejemet, ekkor jelezte, hogy hozzam a fiút, és kövessem őt.

**
- És biztos segít? – kérdezte meg út közben Hyuk az apacs vezért.

- Gyógyító lenni Sámán testvér, és nekem barát. Gyógyító segít. – mentünk egy vékony úton ami egy nagy tó és egy hegy között húzódott, de megtorpantunk, mikor megláttuk az utunkba álló vízesést. – Vízesés mögött lakni ő! – egy ideig néztük a vízesést, hogy hogyan menjünk át szárazon rajta, de mivel nem találtunk rá okos megoldást, így megvontuk a vállunkat, és átmentünk a vízesésen. Bent egy olyan látvány fogadott minket, amire nem éppen számítottunk. Egy fiatal fiú magában sakkozott meztelenül.

- Jézusom, nem tudtok kopogni? – háborodott fel a fiú, majd magára kapta a legelső tárgyat, ami a kezébe akadt, ami egy takaró volt, és bebugyolálta magát.

- Ne… ne haragudj, nem tudtunk hol kopogni! – lett paprika vörös Hyuk arca, Sehun pedig eltakarta Hyuk szemeit.

- Semmi… - sóhajtott a fiú, majd rám nézett. – Yixing vagyok, miben segíthetek? – lépett elém a fiú.

Közelebb mentem Yixinghez Hongbinnal, ő egyből értette a célzást, és átvette a fiút, majd az ágyára rakta.
- Egy pillanatot kérek, had öltözzek fel. – tűnt el hírtelen az egyik ajtó mögött, majd felöltözve tért vissza. – Szóval, ha jól veszem le, nem evilági. – ült Hongbin mellé, és homlokára simított.

- Hongbin nem ide valósi… De miért történik ez? – térdeltem le az ágy elé, kétségbeesetten simítva szerelmem arcára.

- Tudod, van az a mondás, hogy mikor felnősz, soha nem térhetsz vissza Sohaországba. Ő felnőttként jött Sohaországba.

- Azt akarod mondani…

- Sohaország legyengítette, majd lebetegítette. Ha itt marad, bele is halhat. És idő kérdése, mikor betegedtek meg a barátaid is.

- A… a barátaim? – néztem körbe az elveszett fiúkon.

- Tudtommal ők sem ide valósiak.

- De… de eddig nem volt semmi bajuk… - néztem teljesen lesokkolódva a gyógyítóra.

- Persze, hiszen a múlt hétig gyerekek voltak nem? A tündérek amilyen picik, olyan pletykásak. – kezdett el egy öreg könyvet lapozgatni, amit az ágya alól rántott ki. Boramra néztem, aki bűnbánó arccal nézett rám. Szóval tudta? És miért nem mondta. – Á megvan! A közelben van egy barlangi forrás, amit gyógyvíznek is hívnak. - kezdett el rohangálni a helyiségben – Azt írja „Ha a kék vízbe bele rakjuk a beteget, a víz felragyog, de csak akkor, ha meggyógyítható még. A teljes gyógyuláshoz viszont meg kell valami fontos dolgot mutatni a barlang szellemének.”

- Milyen fontos dolgot? – értetlenkedett Jinki szorosan ölelve Jungkookot, aki aggódó tekintettel leste a haldokló fiút.

- Azt majd kitaláljuk ott, most nem érünk rá barkóbázni. – kapta fel Hongbint az ágyról, ellenkezni akartam, mondani akartam, hogy majd én viszem, de már a vízesésen ment át, őt pedig követték a többiek, így én is megindultam magamba fojtva az ellenkezés összes szikráját.
Hátul kullogtam Borammal aki még most se mert megszólalni.

- Ezért aggódtál miattuk? – néztem Yixing lábnyomait, ahogy sietősen ment át mindenen, ami az útjába került. – Ezért hoztad Hongbint? Ezért sodortad őt is életveszélybe? – kiabáltam rá. Az elveszett fiúk minket kezdtek el nézni, de nem foglalkoztam vele, csak dühösen néztem Boramra.

- Taehyung, értsd meg, nem volt más választásom…

- Mindig, mindig van más választás!

- Ha azt mondom hírtelen, menjetek és éljetek a valóvilágban, megtettétek volna?

- Mi köze van ehhez Hongbinnak.

- Majd megtudod… Még nincs itt az ideje. – repült Boram el gyorsan Yixing mellé.
Egész úton hallgattam, mint a sír, egyszerűen nem állt össze Boram terve a fejemben. Miért veszélyeztette Hongbin életét? Miért nem mondta el, hogy a barátaim is életveszélyben vannak? Ennyire nem lehet felelőtlen tündér lány! Egyszerűen hihe—

- Megjöttünk. - áll meg hírtelen Yixing egy barlang bejárat előtt.

- A barlang szellemének van ízlése. – hümmögött elismerően Sehun, a görög boltívre mutatva. Bent a barlangban nem az a sötétség fogadott, mint amire számítottam. Volt annyira világos, hogy ne essünk orra, és egész hamar megtaláltuk a vizet, ami aqua kéken csillogott.

- Nyakig kell belenyomni a vízbe! – magyarázott Yixing, miközben leeresztette a vízbe Hongbint, hogy csak a feje látszódjon ki.

 Vártuk, hogy történjen valami, de semmi sem történt, még 5 perc múlva se. Megéreztem a torkomban a gombócot, amit sehogy sem tudtam lenyelni, a könnyeim patakokban folytak le az arcomról.

- Egy megtört hős… - hallatszott vízhangozva valahonnan egy mély orgánumú hang. – kezdetnek megteszi.

- Ki… ki vagy? – töröltem meg a könnyáztatta arcomat.

- Ennek a barlangnak a szelleme vagyok Binzura. Ahhoz, hogy meg gyógyítsam a barátodat mutatnod kell valamit.

- Mit mutassunk, akrobatikázzunk? - háborodott fel Youngmin és Kwangmin egyszerre, de a hang nem szólalt meg újra.

Hosszasan töprengtem, hogy vajon mit akar látni? Repüljek, vagy mit akar? Egyre jobban fogyott az időnk, de ez csak szórakozik velünk. Hongbinra néztem, és hírtelen felindulásból odaszaladtam hozzá, és letérdeltem a fejéhez, és birizgálni kezdtem a haját, közben a vörös tollamat a füle mögé helyeztem, ami régen a sapkámba volt beletűzve.

- Ne aggódj Hongbin, megmentünk. Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt egyedül. – indult meg a szememből egy könnycsepp, majd egy másik. – Esküszöm, kitalálom, hogy mit kell tennem, hogy meggyógyulj. Megteszek bármit érted, csak kérlek, kérlek, bírd még egy kicsit. – kezdtem zokogni, majd lassan Hongbin szájára hajoltam, hogy adjak egy lágy csókot. Mikor az ajkaink lassan összeértek, a könnyeim rápotyogtak Hongbin arcára. Orcájára fogtam, és becsuktam a szemeimet, hogy ne láthassam sápadt bőrét. A bal kezemet a nyakára csúsztattam, ami a vízben volt. Aztán hírtelen a többiek hangot adtak a döbbenetüknek.

- Tae, nézd! – kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a víz gyönyörű kéken világít Hongbin körül, majd meghallottam a mély hangot, amit az előbb hallottunk.

- Szép is a szerelem… Minden jót barátaim!

- Köszönöm. – mosolyogtam, miközben a víz játékát néztem, ami fokozatosan, mint egy polip, végigcsavarodott Hongbinon és az én kezemen ami Hongbin nyakán pihent. Hongbin szemhéjai kinyíltak, fáradtan rám nézett, és elmosolyodott. A szemei kéken csillogtak.

- Taehyung… - szólalt meg rekedt hangon.

- Itt vagyok életem. – mosolyogtam rá.

- Gyönyörű kék szemeid vannak…

- Kék?


Hongbin szemszöge:

Összevissza forgolódtam az ágyamban, nem tudtam tovább aludni, ezért felkeltem, és nyújtózkodni kezdtem. Mikor körbenéztem a szobában furcsán ismerős volt. De én… mit keresek a mamánál? Nem is kellett kétszer említenem, Wendy mama szapora léptekkel jött be a szobámba egy csésze teával és pirítóssal megpakolt tálcával a kezében.

- Már azt hittem sosem kelsz fel szívem. – mosolygott rám, miközben a kezembe nyomta a tálcát. – Jó angolos reggelit hoztam neked. – ült le mellém.

- Mama… Hol van Taehyung?

- Kicsoda, szívem? – mosolygott még mindig rám, de most tekintetébe értetlenség költözött.

- Akkor úgy mondom, hogy Pán Péter. Hol van Pán Péter? – értetlenül fürkésztem a vidám asszonyt, aki mintha még soha életében nem hallott volna róla, pedig pontosan tudtam, hogy mondania kéne a névnek neki valamit, hiszen 3 éves korom óta bizonygatja Pán Péter létezését.

- Jaj kicsim, az csak egy mese… - nevetett ki mama.
Fura, ez nem vall rá. Szentül állította mindig is, hogy létezik Pán Péter. De akkor az egészet csak álmodtam volna…? Az lehetetlen, nem lehet, hogy egy illúzióba szerettem bele…

- Gyere le szívem segíteni öreganyádnak ha megetted, mert megszakad szegény a sok dobozba. – nevetett vidáman Wendy mama, majd ki is viharzott a szobámból. Csak nekem van ilyen fura érzésem, vagy tényleg nem stimmel itt valami?

- Egy pillanatot kérek, had öltözzek fel. – hallottam mellettem egy férfihangot, de mellettem nem volt senki sem, viszont sikeresen szívrohamot kaptam.
Szellemjárás nappal? Megráztam a fejemet, és inkább nekikezdtem a reggelimnek. Hogy lehet egy álom ilyen valóságos? Én tényleg, tényleg beleszerettem a saját illúziómba. Ráadásul a barátaim sem léteznek, sosem kellett megmenteni engem egy kalózhajóról, aminek mondjuk örülök. Tényleg de tényleg csak álom volt az is, hogy elveszett fiú lettem? Ezek után soha többet nem veszem Jane mama könyvét a kezembe. Apró darabokra törte a szívemet.
Nagy nehezen összeszedtem magam, hogy ne bőgjek ott úgy, mint egy 5 éves, akitől elvették volna a macskáját, és kihajították az ablakon, és az üres tálcát lerakva azt asztalra, lementem Jane mamához, aki a dobozokat nézte át.

- Miben segítsek Jane mama? – álltam mellé tettre készen.

- Jaj de jó hogy itt vagy, átnéznéd a dobozokat, hogy melyikből mi kell, és mi nem? – nézett rám Jane mama egy hatalmas dobozra mutatva. Bólogattam, és oda szaladva letérdeltem elé, és kinyitottam a dobozt.

- Mi köze van ehhez Hongbinnak.

- Szóltál mama? – néztem hátra, de csak egy fejrázást kaptam válaszul.
Megvontam a vállamat, és a doboz tartalmát kezdtem kipakolni. Volt benne minden: kéziratok, levelek, könyvek, meg ilyesmik. Viszont a legalján egy vörös toll pihent. Összeráncolt homlokkal emeltem ki a tollat, majd hírtelen fájdalom nyílalt bele a fejembe.

- Nem halhatsz meg, nem hagyhatsz itt egyedül.

- Ki beszél? – fordultam körbe, de nem volt senki se a szobában. Még Jane mama sem.

- Megteszek bármit érted, csak kérlek, kérlek, bírd még egy kicsit.

- Taehyung? – kérdeztem rá, pedig pontosan tudtam, hogy ez kinek a hangja. A toll a kezemben elkezdett vörösen izzani, majd hírtelen könnycseppeket éreztem az arcomon, pedig nem is sírtam, és még csak a plafon se lyukas. A szemeim valamilyen oknál fogva maguktól lecsukódtak. Amikor újra kinyitottam, egy gyönyörű kék szempár pislogott rám örömtelien. Fáradtan rámosolyogtam, tudtam, hogy ezt nem álmodtam. Tényleg itt van velem. Már tudtam, hogy mi volt az álmom, és mi a valóság.

- Taehyung… - szólaltam meg rekedt hangon.

- Itt vagyok életem. – mosolygott rám édesen.

- Gyönyörű kék szemeid vannak…

- Kék?

Boram

11. rész

Hogy szakadjon ketté ez az istenverte kalózhajó! És bárcsak az összes kalóz belefulladna, Hookal és Onejunnal az élen! Hiába rángatom a kötelet, amivel kikötözött egy rúdhoz, olyan erősen kötött ki Onejunn, hogy csak a kezemet sértem fel vele. Zokogni van kedvem, de ugyanakkor idegesen csapkodni. Hogy lehetek olyan szerencsétlen, hogy ne tudjam megvédeni magam? Taehyung nélkül egy senki vagyok. Eddig fel sem tűnt az esetlenségem. Mindent megpróbáltam megoldani magamtól, sosem engedtem senkinek, hogy segítsen nekem. Még Wonshiknak sem, pedig ő a legjobb barátom, mióta csak Szöulban élek. Talán csak Ambertől és Taemintől kértem segítséget, de tőlük is csak akkor, ha nagyon nem bírtam már azt a terhet cipelni a hátamon. Az ottani problémák semmik az itteniekkel szemben. Ki hitte volna, hogy pont Sohaországban, amiről Wendy mama áradozott nekem, nagyobbak a problémáim, mint a valóvilágban? Egy kalózhajón vagyok! Egy öreg pedofillal, egy kanos perverz állattal, és vagy 300 vérszomjas kalózzal, Taehyung azt se tudja, hol vagyok, ráadásul, ha tudná is hogy hol vagyok, hogy mentene meg 300 kalóztól? Ismétlem, 300-tól! Valamit ki kell találnom, hogy megszökhessek, de gyorsan, mert Onejunn messziről méreget engem, és nem tetszik ez a tekintet. Nagyon nem. De hogy lehetne megszökni egy kalózhajóról? Hiszen ez egy hajó, körülötte vízzel (nem meglepő), tele kalózokkal. De hát, ha harc, hát legyen harc!

**

Visszazártak abba a cellába, amiben múltkor is voltam, csak annyi különbséggel, hogy most állítottak mellém egy őrt is, hogy biztosan senki ne szöktessen meg. Egy kb. velem egy idős fiú volt, vagy két évvel idősebb, barna hajjal, és nem hiszem, hogy az este sokat aludt volna, mert rengetegszer ásított, és előre biccent a feje. Nem volt olyan bazi ijesztő, de azért többször is átgondoltam a ki rajzolódott tervet a fejemben. Vajon normális vagyok, hogy erre vetemedem? Inkább várok még egy kicsit. A hátamat a vasrácsnak nyomtam, és lassan lecsúsztam a földre, közben azon gondolkodtam, vajon anyáék most mit csinálhatnak? Vajon Taemin segít eleget apának a munkában, vagy megint a szoknyákat vadássza a szórakozó helyeken? Vajon Amber bírja erővel vinni az éttermét, amit nem rég nyitott? Vajon apa beleőrült már a munkába, amit a sok könyv okozott neki? Végül is én is majdnem belebolondultam abba a sok szövegbe, ahol a hibát kellett keresnem, amiből rengetegszer milliónyi volt. A mostani írók ülhetnének több nyelvtan órán is, komolyan mondom. Nem is értem, hogy minek indított apa könyvkiadót, ha már a töke ki van az egésszel. De ahol tudok, besegítek neki, hiszen én is ott dolgozom, bár általában a grafikus srácoknak szoktam segíteni, hogy mit hova rakjanak a képre, hogy aki majd meglátja, el legyen ájulva a látványtól. Hiába van az a mondás, hogy könyvet ne a borítójáról ítéljünk meg, ha azt látjuk meg a legelőszőr, hatásosnak kell lennie, hogy ne hagyja a vevőt nyugodni addig, ameddig a kezébe nem veszi, és el ne olvassa a tartalmát, onnan pedig nyert ügye van az írónak, ha még jól is ír. Nem hiába a Vixx a leghíresebb könyvkiadó egész Koreában, és ezt mind azért tudtuk összehozni, mert az egész cég úgy működik, mint egy fogaskerék. Az egyik ember hiányosságát ki pótolja a másik, nincs olyan, hogy szóló, csak a közös munka, egyedi tehetségekkel, akik összekapcsolódva a legprofibbak. Mint egy hangszeres banda. A gitár, a dob, a zongora, az énekes, satöbbi, egyedül is jól szól, de ha együtt szólaltatják meg a hangszereket, gyönyörű zenét hozhatnak létre, amit az emberek boldogan hallgathatnak. Így működik ez a cég. A földet néztem, amit beterített a piszok. Azon gondolkodtam tovább, hogy hogyan tudtam egy gyerekbe belezúgni? Gyerek? Kismilliószor bebizonyította, hogy férfiasabb nálam. Akárhányszor bajban voltam, mindig kimentett. És egyre jobban belészerettem. Mint valami spanyol szappanoperában, esküszöm. Felnevettem a gondolatra, ahogy elképzeltem magamat Rosalindának, miközben sikítottam drámaian Hoszé Armandó után, aki felkap engem, én meg hálásan végig nyálazom az arcát a csókjaimmal. Felemelő érzés élénk fantáziával élni.

- Mit nevetsz? – vetette oda kicsit se kedvesen a kalóz, aki felügyel rám. Hát persze, ő is itt van. Aztán meg gyulladt a villanykörte a fejemben.

- Azon gondolkodtam… - fordultam a rácsok felé, hogy a fiúra nézhessek – hogy milyen fáradtnak tűnsz, szívesen meg masszíroznám a válladat, de rájöttem, hogy egy rabtól nem kérnél ilyen szívességet. – lefelé konyultak az ajkaim, hátha meggyőzőbb tudok lenni. Ez az Hongbin, ribanckodj, ha már oda a férfiasságod… Próbáltam nem a belső hangjaimra hallgatni, ami folyton azt súgta, hogy ez már az önbecsülésem határait feszegeti, és próbáltam a leghatásosabban nézni rá, hátha…

- Hát… Nem bánnám, ha tényleg megmasszíroznád, egész éjjel tartanom kellett a csónakot, mert Hooknak nem tetszett, ahogy felmostam azt a szar padlót, ami akkor is retkes marad, ha egy hétig súrolják ötvenen. – adta be a derekát, de hírtelen csúnyán nézett rám, ami miatt a pillanatnyi megkönnyebbülés is a torkomon akadt – de csak rácson keresztül hagyom magam, ne is merj álmodni arról, hogy megszökj! – nézett rám szigorúan, majd leült nekem háttal a rácshoz. 

Ekkor megláttam a nyakában lógni a kulcsot, mint valami nyakláncot, akkor kezdett a tervem folytatása kirajzolódni a fejemben. Finoman a vállára tettem a kezemet, és belekezdtem a masszírozásba. Ahogy egyre jobban belemerültem az egészbe, úgy ő is egyre jobban fáradt, majd már csak azt vettem észre, hogy horkol. Lassan a cérnára vezettem a kezemet, de olyan finoman, mintha épp gyémántot lopnék, és mikor a kezembe akadt a kis mocsok, gyorsan kinyitottam a cella ajtait, és mint aki itt se volt, lábujjhegyen kiballagtam a pokolból. Vagyis az első szintjéről. Kint furcsán nagy volt a csend, de vállat vontam, és elkezdtem tervezgetni, hogy mi legyen a következő lépésem. Az a fiú mondott valami csónakot, azt megfújom, és már itt sem vagyok, elég volt ebből a vendégszeretetből. Megindultam egy számomra ismeretlen irányba, hátha jó fele megyek, hát tévedtem. Drága barátom éppen késdobálósdit játszott pár kalóz társaságában, rögtön kiszúrt, hogy én oda tévedtem, ezért csak egy dolgot tehettem. Futok az életemért. Nem is szórakoztam tovább, amint megindult volna felém dühösen, felhúztam a képzeletbeli nyúlcipőt, és rohantam, mint az őrült, már az sem érdekelt, hogy csöndbe, vagy jó hangosan. Onejunn sem volt rest, üvöltözve rohant utánam.

- ÁLLJ MEG, NEM HALLOD? – üvöltötte valahol a hátam mögött.

- HÜLYE VAGY, BAZDMEG? DEHOGY ÁLLOK! – válaszoltam neki vissza, amikor valaki elkapta hátul a pólómat, amiben fennakadtam, mint hal a horgon. Vagy Hongbin a kampón. Felnéztem Hookra, aki kicsit se volt nyugodt, bár láttam rajta, hogy elszámol 10-ig magában.

- Ezt mégis mire véljem, Onejunn? – fordult a lihegő kalóz felé.

- Nem tudjuk hogyan, de megszökött. Valamelyik nem tudott rá rendesen vigyázni. – egyenesedett ki Onejunn.

- Akkor vigyázz rá te, vagy—

- HÓÓÓÓÓÓÓ KALOZNAK LENNI JÓÓÓÓ! CSAK RABOLUNK, RABOLUNK, TORKOT NYISZÁLUNK TRALALATRALALALÓ. – kezdett rá valaki a magasban, mire Hook csak megforgatta a szemét, elővette a pisztolyát, és lelőtte szerencsétlent, aki nagy csobbanással ért a vízbe. 

- Na de Hook kapitány, nem vall jó modorra lelőni egy kalózt az áriája közben. – nevetett egy kövér kalóz, azt hiszem Smeenek emlegette Hook.

- Jó modor? – fordult a kalóz felé, ezzel együtt én is megfordulva, hiszen még mindig tart a kampóján. – Francba a jó modorral, mikor egyik kalóz sem tudja a dolgát rendesen megcsinálni! – üvöltözött Hook teljesen kikelve magából. – Hol a kampóm, te mitugrász? – kezdett el rázogatni engem, mint valami rongyot.

- A múltkor is megmondtam, hogy fogalmam sincs, mit nem lehet ezen érteni? – néztem rá dühösen. 

- Túl nagy a szád, azt akarod, hogy— ekkor valaki lekapta a fejéről a kalapot, nem láttam ki volt, mert amilyen gyorsan itt volt, olyan gyorsan elszelelt. De ez az illat…

- Hook, miért nem valaki veled egy súlycsoportúval kezdesz ki? – lebegett a kalappal az a személy, akit a világon a legjobban szeretek.

- Pán Péter, újból szemtől szemben akarsz harcolni? Hát legyen. – ledobott a földre, majd teljes figyelmét Taehyungra szentelte. – Onejunn, addig fogd a fiút! – és már itt sem volt. 

Eközben az elveszett fiúk is megérkeztek, és amivel tudtak, harcoltak a kalózok ellen. Hyuk például a deszkákkal próbált verekedni, kapásból leütött két kalózt, akik sikítva estek bele a vízbe. Minsu a kardjával kardozott a régi haverjaival, akik folyamatosan „áruló” meg obszcén szavakat vágtak hozzá, de ő csak nevetett az egészen, és tudtam, hogy belülről sem emészti magát ezeken, hiszen egy nap alatt több szeretetet nyújtottunk neki mi, mint ezek egész életében. Jungkook és Jinki fogtak egy hatalmas kötelet, és körbe tekerték három kalózon, Sehun az ágyúgolyókat dobálta, már amennyire elbírta, de az előtte lévő kalóz még így is fájlalva kapta a lábát a kezébe, ekkor Hyuk fejbe verte a léccel, és a férfi ájultan esett össze. Fogalmam sem volt, vajon a két iker merre kószálhatott, de jelenleg azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabaduljak Onejunn erős szorításából, de hiába rángatóztam, erősebbnek bizonyult nálam. Ekkor a semmiből ráugrottak az ikrek Onejunn hátára, aki egy pillanatra megbillent ezzel elengedve engem.

- Hyuk, passzold egy pillanatra! – üvöltöttem a harcoló fiúnak, aki gyorsan hozzám dobta, és mire Onejunn megtartotta az egyen súlyát, tökön vágtam a deszkával – Ezt azért, mert majdnem megerőszakoltál! – mikor kezét a fájdalmas részhez szorította, orron vágtam a deszkával – ezt meg azért, mert jól esett! – mosolyogtam gonoszul, miközben ő hanyatt vágódott eszméletlenül. 

Boram se volt rest. Minden kalózt csőbe húzott, és belepottyantott a vízbe, aki csak az útjába akadt. Visszapasszoltam Hyuknak a deszkát, és szememmel Taehyungot kerestem, bár nem kellett sokáig, mert egyből megpillantottam, ahogy Hookal kardozik az árbóc tetején.

- Mond csak Péter, miért olyan fontos ez a fiú neked? – szúrt előre Hook, de Tae kikerülte a támadást, és rám nézett.

- Sikerülni fog! – üvöltöttem, amitől neki füléig ért a mosolya, és Hook felé fordult.

- Mert szeretem! – döfött előre Taehyung is. Hook csak hangosan felnevetett.

- Azt se tudod, mi az a szerelem! – nevette ki Hook. Tae még egyszer rám nézett, egy bólintással jeleztem, hogy bízom benne. Az életemnél is jobban. Visszafordult Hook felé, hírtelen megéreztem azt az önbizalom löketet, amit árasztott magából.

- Számít rám. Valakinek fontos vagyok. Tudod milyen jó érzés szeretni, és szeretve lenni? Egyszer próbáld ki. Meglátod a világ legszebb nőjét, és onnantól kezdve csak ő jár az eszedbe. Mikor bántani akarják, te ott leszel, hogy megvédd őt. Senki nem veheti el a te kincsedet. Ő csak a tiéd, és te csak az övé. Ha mellette vagy, a szíved fel akar gyulladni. Megégsz anélkül, hogy tűz érne. A szerelem a felnőtté válás első szakasza. Lehet, hogy egy férfit szeretek, ez van. Ezt kell szeretni. – nézett Tae pimaszul Hookra – ezt szeretem. – hírtelen csatakiáltással nekiment a megszeppent kapitánynak, akinek ideje sem volt felfogni az egészet, Tae lelökte őt a az árbóc tetejéről, és egyben a hajóról is. Hook csobbanással ért a vízbe.

 Vége lenne? Felnéztem Taehyungra, akinek az arcát fokozatosan vette át a vidámság jelei, majd rám nézett, és elüvöltötte magát örömében. Mindenki egy emberként üvöltözött, ünnepelt, repkedett. Oda akartam szaladni Taehyunghoz, de ő is az égen repkedett, így csak nevetne néztem őt. Ekkor hírtelen a maradék kalóz népség előrohant, de úgy szinte mindenhonnan, és körbe vették szerencsétlen mivoltomat, időm se volt felfogni, az összes rám vicsorgott az éles tárgyaikat nekem szegezve.

- Hongbin, repülj! – kiáltották egyszerre az elveszett fiúk, de én csak rájuk néztem. Nem tudok repülni, ezt mégis miből gondolták? 

- Gondolj vidám dolgokra! – üvöltötte Hyuk. Vidám dolgokra? Hogyan gondoljak vidám dolgokra, mikor vagy 50 kalóz vesz körül? Erősen próbálkoztam, ugráltam, mindent tettem, de nem ment.

- Nocsak, a szépfiú nem tud repülni? – ült fel a földről Onejunn a homlokát dörzsölgetve. Teljesen elszomorodtam. Még ennyire sem vagyok képes. A térdeim összerogytak alattam, és fájdalmasan csattantak a padlóval. Ekkor valami fényes dolog közeledett felém, sárga csíkot húzva maga után, majd felettem körülbelül 10x tett egy nagy kört, így tele voltam azzal a sárga porral. Majd ő a vállamra szállt.

- Csingiling…? – néztem rá értetlenül a tündér lányra, akinek az arcán kedves mosoly ül. Ő utál engem a világon a legjobban. Segíteni akar…?

- Gondolj azokra a dolgokra, amit itt éltél meg. Gondolj a kalandokra, a barátaidra… Taehyungra. Gondolj arra, milyen jó vele lenni. – súgta a fülembe biztatóan. Özönleni kezdtek a jó emlékek, amitől a szám egyre nagyobb mosolyra húzódott, már nem is éreztem a hideg padlót alattam.

- ELKAPNI! – üvöltött hírtelen Onejunn, de elrugaszkodtam a talajtól, és az apró tündérrel a vállamon hagytam ott a kalózhajót. 

Boldog voltam. Imádtam az érzést, hogy repülök. Csing velem nevetett a boldogságtól. Megölelgettem Hyukot és Sehunt mikor oda értem, sírni tudtam volna akkor. 

- Hogy-hogy segítettél nekem? – értetlenkedtem Csingilingnek, aki csak mosolygott rám.

- Mert beláttam, hogy a féltékenységem nem vezet sehova. Mellesleg rájöttem, hogy te nem vagy olyan rossz ember, mint ahogyan azt én gondoltam. Ne haragudj, hogy ilyen voltam veled. – kért bocsánatot Csingiling tőlem. Persze hogy megbocsájtottam neki.

- Tényleg, hogy-hogy tudsz beszélni Csing? – nézett a lebegő nyuszi fiú Csingre, de Boram válaszolt helyette.

- Ha egyszer a boldogsától nagy leszel, majd a szomorúságtól újra kicsi, akkor a hangod megmarad. – nézett mosolyogva Csingre. Elég furcsán nézhettünk rá, mire megpróbálta megfogalmazni a mondatát – Amikor az élet ad valamit, majd elvesz, akkor nem mindent vesz el tőled, csak egy jelentőségteljes részt. Csing elvesztette a nagyságát, de a hangja megmaradt. Így értitek? – mondtunk egy „ahaaaa”-t hátha kevésbé néz minket hülyének, mire csak legyintett egyet, és itt abba maradt az egész. Odasuhantam Taehyunghoz, aki boldogan ölelt át engem, és forgatott meg a levegőben.

- Büszke vagyok rád, ügyes voltál! – dörmögtem a vállába, úgy szorítva magamhoz a fiút, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. Mondjuk féltem is egy kicsit, még mindig nehezen hittem el, hogy itt vagyok Sohaországban. Lassan ereszkedni kezdtünk a talajhoz, hogy ne lebegjünk ott egész nap, de még mindig nem engedtük el egymást, egyszerűen annyira boldog voltam, hogy végre nem azon a retkes kalózhajón vagyok, hanem az ő karjaiban. Levettem Hook kalapját Tae fejéről, és az én fejemre húztam, majd elkezdtem utánozni a hangját.

- „Pán Péter, újból szemtől szemben akarsz harcolni?” – utánoztam Hook hangját, miközben láthatatlan kardal hadonásztam. Együtt nevettünk a kifigurázásomon.

- „Megbánod, hogy ezt tetted velem Pán Péter!” – hallottunk meg egy hangot, ami tényleg Hooké volt. Hirtelen megijedtem, de Taehyung csak nevetett rajtam, majd jelezte, hogy ez ő volt, és hogy ne féljek, megvéd a bajtól. Kifújtam a bennem rekedt levegőt, majd együtt nevettünk tovább. Ekkor Taehyung magához rántott, és megcsókolt.

- Szeretlek Hongbin. – nézett rám vidáman. A szívverésem megkétszereződött, és vigyorogtam, mint az idióta. Most először mondja ki úgy nyíltan, és nem csak burkoltan. Éppen válaszolni akartam rá, mikor a fejem erősen zúgni kezdett, majd foltokat kezdtem látni a szemem előtt.

- É—één én is… - abban a pillanatban Taehyungnak estem, forgott velem a világ, és inkább becsuktam a szememet, vagy elhánytam volna magam, éreztem, hogy valami magába akar szippantani. A hangok, ami engem szólongattak, mintha pincéből jöttek volna, majd már onnan se. 

Ha könyv lenne
(Mellékesen mostantól Wattpadon is elérhető,
 kinek hogy kényelmesebb)

10. Rész

E/3
Tae zavartan nézett Hongbinra. Fogalma sem volt, hogy mire gondolt a fiú a felnőtt dolgok alatt. De egy dologban biztos volt: még többet akar a csókjaiból. Hongbin nem térdelt tovább tétlenül, az ajkaira hajolva ízlelgette szerelmét, miközben balkezével végig simított a fiú oldalán. Tae megborzongott az érintéstől. Átkarolta Hongbin nyakát, hogy közelebb húzhassa magához, mert bár Hongbin így is fullasztóan közel volt, de még se elég közel. Édesen becézgették egymás száját, miközben Hongbin keze felfedező útra indult. Minden porcikáját meg akarta érinteni a fiúnak, minden tökéletes porcikáját. Hongbin megszakította a csókjukat, nyomott még egy utolsó puszit a duzzadt ajkakra, majd lehelt egy csókot az állára, végül a nyakát vette célba. Végignyalt a nyaka vonalán, miközben benyúlt Tae pólója alá, hogy végig simítson selymes bőrén. Egyre fentebb tolta a pólóját, hogy szabadon láthassa a fiatalabb mellkasát, ami hevesen emelkedett fel és le. Mikor elszakadt a nyakától, felült egy kicsit, hogy végig nézhessen a fiatalon. Taehyung gyönyörű volt. A haja össze-visszaállt, a pólója fel volt tűrve és az arcára élvezet ült ki.

- Hogy lehet valaki ilyen szép? – csodálkozott el Hongbin teljesen elfeledkezve arról, hogy hol van, és mit csinál.

Végül újra lehajolt és megcsókolta a fiút. Imádta a cseresznye ízét, amit az ajkain érzett minden csók közben. Imádta a fiú levendula illatát, amit minden ölelésnél érzett, imádta a mandulavágású szemeit, amik mindig izgatottan csillogtak, egyszerűen imádta minden lépését. Lassan lejjebb haladt, apró csókokat hintett bőrére, miközben a pólójától megszabadította, amit az ágy mellé dobott. Mellbimbójához érve körbe nyalta mind a kettőt. Tae nyöszörögni kezdett alatta, egyre jobban élvezte, amit a fiú tesz vele. Bár nem értette a bizsergést az alhasában, érezte, hogy ez nem lehet rossz dolog. Hátra vetette a fejét, és az ajkába harapott, mikor megérezte Hongbin nyelvét az alhasánál. Szerette az érzést, amit a fiú kiváltott belőle. Becsukta a szemét, hogy csak érezhesse azt, amit szerelme tesz vele, de egyből kipattant, mikor megérezte a hűvös levegőt az ágyéka felé is.

- Mi-mit csinálsz? – ijedt meg Tae, mikor Hongbin ráfogott meredező férfiasságára.

- Semmi olyat, amit ne élveznél. – mosolygott rá szívdöglesztően Hongbin.

 Taehyungnak rengeteg kérdés kezdett kavarogni a fejében, de mire kimondhatott volna egyet is, megérezte Hongbin forró leheletét a nemes részénél. Hongbin először megijedt. Most mit kéne tennie? Hogyan csinálja? Még sosem csinált ilyet, eddig egyetlen egy lánnyal volt együtt úgy, ott fordítva történt a dolog. Aztán legyűrve a félelmét, a makkjára csókolt. Taehyung teljesen megilletődve figyelte az eseményeket, de mikor Hongbin bekapta pénisze tetejét nem bírta vissza fogni magát, halkan nyöszörögni kezdett. Hogy képes Hongbin ezt tenni vele így? Mit nem tud, amit Hongbin igen? Teljesen összezavarodott, de nem volt ideje összerakni a dolgokat, mivel Hongbin teljesen a szájába vette nemes részét. Tae a lepedőbe markolt. Fantasztikusnak tartotta az érzést, amit Hongbin adott. Ilyet még nem érzett. Egyszerre volt felemelő érzés, és rémisztő. Mikor Hongbin a fejét mozgatni kezdte Tae meredező férfiasságán, Taehyung végérvényesen elvesztette az irányítását a teste felett. Hangosan nyögdécselt minden egyes mozdulatra. Belemarkolt Hongbin hajába. Hongbinnak furcsa volt elsőre ezt tenni, de hamar hozzászokott a gondolathoz, mikor meghallotta édesen nyögdécselni Taehyungot. Az elején Taehyung még értelmes szavakat nyögött fel, de ahogy Hongbin belelendült, egyre értelmetlenebbé váltak a szavak, míg végül Hongbin nevét is értelmetlenül nyögte ki. Élvezte, ahogy az idősebb szája szorosan körbe ölelte merevedését. Hol a lepedőbe markolt, hol Hongbin haját túrta szét élvezetében. Egy érzés elkezdett benne erősödni, ami egyre jobban megijesztette.

- Ho-Hongbi-i-i-i-i-n – nyöszörgött.

Hongbin egyre gyorsabban mozgatta a fejét, míg végül Taehyung bele nem robbant a szájába. Tae erősen megremegett a hírtelen érzéstől, megszólalni sem tudott, csak üvöltött élvezetében. Hongbin fulladozni kezdett az ondótól, ami végigszaladt a torkán, végül mosolyogva nézett szerelmére, aki teljesen kimerülten feküdt az ágyban.

- Azt hittem pisilni kell… - nyafogott Tae.

- De kis buta vagy. – nevetett Hongbin szélesen, majd Tae szájára hajolt, és adott neki egy csókot, végül befeküdt mellé. – Milyen volt?

- Fantasztikus. – válaszolta Tae még mindig fel nem fogva a történteket.

**
Hongbin:

- Miért volt Tae meztelen? – kérdezte meg Hyuk sokadjára reggeli közben tőlem. Tűzvörös fejjel emlékeztem vissza arra a pillanatra, mikor az elveszett fiúk becsapva az ajtót ránk ugrottak reggel, és észrevették, hogy Tae teljesen meztelen volt.

- Melege volt este, ezért levetkőzött. – takargattam az arcomat.

- De hát este esett az eső. Olyan hideg volt, hogy még én is inkább Sehunnal aludtam, mert nála meleg volt.

- Basszus tényleg… - hajtottam le a fejemet az asztalra.

- Ez ilyen felnőttes dolog, amit a szerelmesek csinálnak csak? – bólintottam egyet, majd hírtelen felkaptam a fejem. Mit mondott?

- Ez hogy…

- Boram mondta. – mondta ki gyorsan a nyuszi fiú.

- Vagy úgy… - néztem Hyukra. – Tényleg, mi lett Csingel? – fordultam körbe, miközben a kanalat a kezembe fogtam. Ekkor Csing robogott el mellettem, és el sem hittem, de újra akkora volt, mint Boram. Komolyan mondom, mi ez, Szuper Mario? Boramnak valamit mormogott mire az csak nyakon vágta, és azt mondta „attól hogy már tudsz beszélni, ne feleselj velem!”

- Hongbin… - lépett mögém Taehyung. – Ha megetted eljössz velem fürdeni? – nézett rám kérlelő szemekkel.

- Pe-persze…

**

- Megmosod a hátam? – kérdezte meg mosolyogva Tae tőlem, miközben a vállaimat súroltam a szappannal.

- Persze, fordulj meg. – mondtam neki, majd mikor megtette, amire kértem, elkezdtem összehabozni a hátát.

- Hongbin… Ezt szokták csinálni a felnőttek? – kérdezte meg halkan Tae. Először nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani, de aztán bevillant az este, és teljesen elvörösödve álltam a háta mögött.

- Hát… ezt is…

- Is? – nézett hátra meglepetten Taehyung. – És még mit?

- Nehéz lenne elmagyarázni… - néztem zavartan a hátát.

- Ilyet szoktak csinálni a felnőttek? – fordult velem szembe Taehyung, és teljes testével nekem nyomult, egészen a sziklafalig nyomott, majd fenekemre vezette kezét. Teljesen megakadt a szavam hirtelen hevessége miatt. Ezt honnan tanulta…

- Mi-mit csinálsz? – tettem mellkasára kezemet, hogy meg tudjak támaszkodni valamiben. Teljesen meglepődtem hevességétől.

- Had viszonozzam azt, amit tegnap adtál nekem. – harapott szájába, majd megcsókolt.

**

Hogy viszonozta? Annál többet tett. Hogy is mondjam, most már a listámra írhatom azt is, hogy Pán Péter megerőszakolt a vízben. Még ha erőszak lett volna… Ő már kijött a vízből, én még kértem pár percet, hogy áztathassam még magam. Nehezen tudtam felfogni azt, amit velem tett. Még most is bizseregnek az ajkaim a heves csókjaitól, és libabőrős leszek, ha visszaemlékszem minden egyes érintésére. Ez a fiú napról napra újra és újra meglep.  Teljesen le vagyok döbbenve, hogy miket csinált Taehyung. Biztos, hogy én vagyok neki az első? Vagy csak Boram ennyire el tudja magyarázni a dolgokat? Teljesen belemerültem a gondolataimba miközben szálltam ki a tóból, és kaptam fel a törülközőt. Lehajtott fejjel lépkedtem előre, mikor egy csizmát láttam meg magam előtt. Lassan felnéztem a tulajdonosára, aki csak szélesen vigyorgott önelégülten.

- Pedig reménykedtem, hogy én leszek az első neked. – simított végig ujjával az állkapcsomon.

- Már megint el leszek rabolva, igaz Onejunn? – néztem rá unottan.

- Pontosan, édesem. És alattam is úgy fogsz nyögni, mint a te Pétered alatt.

9. rész

- Hello Péter… - nézett pirultan a lány, teljes életnagyságban. Nem értettem… A tündérek picik, mint Boram, legalább is úgy tudtam, ráadásul ez a lány még pici volt, amikor rám támadt az első napomon. Teljesen le voltam sokkolva, mint mindenki körülöttem.

- Hogy…? – kérdezte meg végül Tae értetlenül, mint aki nem hisz a szemének. A lány csak kuncogott.

- Ez most nem lényeg. Gyere, repüljünk együtt újra. – nyújtotta felé a kezét Csingiling. Egy pillanatra rám nézett a lány, abban a pillanatban teljes megvetéssel, mint aki elvette volna tőle a legfontosabb dolgot az életében, de ez csak egy pillanatra villant át az arcán, Taera nézve az arca ellágyult.

- Pe-persze megyek… - fogta meg Csing kezét.

**

- Hol van ez a két ütődött! – dühöngött Boram, miközben jobbra, balra repkedett.

- Boram, kérlek, állj meg, rosszul leszek ettől a sok forgolódástól. – kértem meg elhaló hangon, de őszintén, ennél hangosabban nem tudtam volna megkérni, valamiért nem ment. Ezért nem is csodálkoztam, hogy Boram nem hallott meg engem, hanem dühösen folytatta tovább a körözgetését, ami miatt úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban keresztbe állhat a szemem. Nekem se tetszett, hogy így eltűntek, de nem tudtam mit kezdeni vele, dühöngjek én is? Semmi közöm hozzájuk, én még mindig csak egy idegen vagyok itt…

- Mi a baj, Hongbin? – ült le mellém Youngmin.

- Semmi… - néztem rá mosolyogva.

- Ja azért szorítod ökölbe a kezed, és nézel világfájdalommal a semmibe… - nézett el rólam, miközben szarkasztikusan ejtette ki a szavakat.

- Pedig tényleg nincs semmi bajom! – morogtam idegesen.

- Jól van, jól van… - emelte fel a kezét védekezően, majd a friss párosra pillantott, akik egymást átölelve ültek tőlünk pár méterrel. – Tudod, nagyon jó barát vagy… Mindenki észrevette, hogy ezek ketten éreznek egymás iránt valamit, de nem tudtuk kezelni a helyzetet. – teljesen elmerengve pillantott a párra. – Nézd milyen boldogok. Rájuk van írva.

- Legalább tudtam valahogy segíteni… - mosolyogtam én is elmerengve.

- Tudod – állt fel Youngmin mellőlem – hallgathatnál te is a tanácsaidra. – nézett rám még utoljára, mielőtt elfordult volna, és az ikertesójáért kiáltozott volna.

**

Boram megunta a tétlenségemet, és elküldött Minsuval és Sehunnal barackot szedni, ő lefeküdt aludni. Na jó, ráerőszakoltam, hogy feküdjön le, mert attól féltem, hogy agyvérzést kap itt nekünk, ha tovább idegeskedik. A fiúkkal elbeszélgettünk, miközben szedtük a barackot a fáról. Minsuról például kiderült, hogy mindig is utált kalózkodni.
- Most gondoljatok bele, ott vagy egy 500 fős kalózhajón, és mindenki kanos körülötted. – nézett világfájdalommal a barackra, mintha csak az tehetne róla. – Őrülj neki, hogy akkor, mikor te élvezted a vendégszeretetünket, akkor csak Onejunn volt az.

- Ne is mond. – borzongtam meg. – Köszi, hogy időben odaértetek. – mosolyogtam rájuk szélesen.

- Szívesen, de ha megtette volna, hidd el nekem, nem te haltál volna meg. – hozott egy másik kosarat Minsu, amibe Sehun folytatta a pakolást. – Taehyung eléggé úgy nézett ki, mint aki képes lenne megölni az összes mocskot a hajón. Régóta ott vagyok, sok Hook vs. Tae párbajt láttam, akkor többnyire nevetett Tae, mintha nem félne a haláltól. Sosem felejtem el, amikor azt hittük, Hook legyőzi, azt mondta nevetve, hogy „Meghalni borzasztóan nagy kaland lesz!”. De amikor elkaptunk téged, borzasztóan dühös lett. Képes lett volna mindenkit cafatokra tépni. Bátor kalóz vagyok, voltam, de akkor összefostam magam tőle. – ingatta a fejét hitetlenkedve. Zavartan néztem a földet, nem tudom, hogy miért jöttem zavarba, de ebben a pillanatban nem tudtam megnyikkanni. Aztán Sehun kérdésétől majdnem megfulladtam, annyira félre nyeltem a nyálamat.

- Mikor akarod neki bevallani, hogy mit érzel iránta? – nem zavartatta magát, hogy fulladozom, szedte tovább a barackot.

- Ezt honnan veszed? – háborodtam fel, kicsit túlságosan is.

- Még én se vagyok ilyen vak, mint te! – csattant fel Sehun.

- Teljesen mindegy, hogy én mit érzek… - tépkedtem a barackfa leveleit. – Ez nem olyan dolog, amit csak úgy kerek perec, ellehet mondani.

- Néha hallgathatnál a saját tanácsaidra. – mondta Minsu, Sehun pedig bólogatott.

- Miért mondja ezt mindenki? – szedtem le az utolsó barackot, de mielőtt a kosárba rakhattam volna, viháncolást hallottam. Minsu és Sehun felnézett az égre, de én csak megdermedtem. Hallottam, Csinget és Taet nevetni felettünk pár másodpercre, mert hamar elhaladtak feledtünk.

- Jól vagy, Hongbin? – lépett mellém Minsu aggódó tekintettel, Sehun pedig követte.

- Persze, miből gondoljátok, hogy nem? – néztem rájuk keserű mosollyal.

- Azért, mert nem szeretnék a barack helyében lenni… - hátrált egy lépést, miközben a kezemre emeltem a tekintetemet. A barack lé lassan csöpögött a földre, a nagyja már úgy is ott volt. A magját szorongattam. Talán ilyen érzés féltékenynek lenni?

**
- Menj már oda hozzá! – taszigált Sehun a tengerparton, amikor meglátta Taet és Csinget.

- De tökéletesen megvannak ketten…

- Aha, szóval egy vesztes vagy?

- Én… aha… - gondolkodtam el.

- Na ne baszd fel az agyvizemet, mert megverlek.

- Nem kéne Minsuval barátkoznod… - vágtam be a durcás arcot.

- Én is itt vagyok! – lökött egyet rajtam az ex- kalóz.

- Mióta vagytok romantikus lelkek, hogy ennyire össze akartok hozni vele?

- Nem romantikus lelkek vagyunk, hanem utáljuk a vak embereket, botot nem akarsz? – vágott vissza Minsu.

- De, kettőt is… - néztem Csingilingre, aki úgy ölelgette Taehyungot, mintha… együtt vannak?! Ugye nem… Az egész testem elkezdett remegni az idegességtől. Az nem… nem lehet… nem tudnám elviselni… Miről beszélek? Nem vagyok senkije Taenak. Csingiling legalább lány.

- Péter, van egy kis gondom… - tűrte el a hajtincsét zavartan Csing. – Kinőttem a házamat… nem aludhatnék veled? – nézett rá kérlelően.
Ebben a pillanatban, azt hittem összeesem, annyira megremegett a lábam. Ha Minsu nem lép oda, hogy megtartson, összecsuklik a lában. Ezután nem tudtam, hogy mit csinálok, mintha nem én irányítanám a testemet, megindultam előre. Zúgott a fejem, az adrenalin száguldozott az ereimben, a levegőt is nehezebben vettem. Taehyung valamit mondott Csingnek, de fogalmam sincs mit, nem hallottam semmit sem, csak mikor odaértem magam felé fordítottam, és belenéztem a szemébe, ami értetlenül meredt az enyémre. Nincs visszaút. A szájára hajoltam, és megcsókoltam. Az nem kifejezés! A derekát átöleltem és szorosan magamhoz húztam, mintha attól félnék, hogy elpárolog. Ízlelgettem az ajkait, mintha a legédesebb méz lett volna. Megrészegített. Nem tudtam betelni vele. Ha egyszer beleharapsz a tiltott gyümölcsbe, nem fogsz tudni leszokni róla, függő leszel. Én is ezt érzem. A pillangók a hasamban meg rátesznek még egy lapáttal a fantasztikus érzésre. Aztán kijózanodtam. Hirtelen szakadtam el a kábult fiútól.

- Úristen! Ne haragudj, nem kellett volna! – estem pánikba.
Mit csináltam? Hát teljesen elment az a csepp eszem? Te jó isten gyere le, és verj meg! Teljesen vörös fejjel hagytam ott az értetlen tekintetű fiút. Hogy tehettem ezt? Nem vagyok normális. A számat fogva trappoltam az erdőbe, Boram nevét üvöltözve. Elszúrtam. Mindent elszúrtam. Uram atyám, hogy nézek én bele Tae szemébe ezek után? Most legszívesebben keresnék egy rókalyukat és elbújnék benne. Vagy levetném magam egy szakadékba. Hát nekem elment az eszem!

- Mi a baj Hongbin? – jött velem szembe Boram, velem ellentétben teljesen nyugodtan, kipihenve.

- Boram, vigyél haza! – jelentettem ki. – Kérlek!

- De hát Tae… - a szavába vágtam.

- Nem érdekel! Taehyungnak ott van Csingiling, szeretik egymást, és még utóda is lesz Taenak. Én felesleges vagyok ide! – egy szál választott el attól, hogy Boram szeme láttára törjek össze, és kezdjek el úgy bömbölni, mint egy újszülött.

- Fi- nem hagytam most se hogy végig mondta.

- Nem, Boram, te figyelj! Leszégyenítettem magam Tae előtt, ezek után nem tudok segíteni neki, akármit kéne csinálom! Én- hírtelen rántást éreztem a kezemen, amitől belém ragadt a mondat.

- Hé, én előbb tudtam, hogy szeretlek, erre te csókolsz meg először! – vágott durcás fejet Tae. – ez nem fair, ki kell egyenlítenem a számlát! – mondta és megcsókolt. Teljesen ledöbbentem. Itt volt Tae, és… megcsókolt. Nekem meg a lelkem valahol a fák között repkedett. Aztán elvált tőlem, és mosolygott, mint a tejbe tök. Azt se tudtam, hol vagyok, csak néztem Taehyungot, mint borjú az új kaput.

- Még mindig haza akarsz menni? – kérdezte Boram.

- Nem… asszem jól meg vagyok itt… - feleltem elveszve, a hangomat alig találva, miközben még mindig Tae szívdöglesztő mosolyát néztem.

**

- Miért nem szólsz hozzám? – kérdezte meg Tae már sokadjára. A hangja vízhangzott a szobában a hosszú csend után, amihez a fülem hozzászokott. Nem válaszoltam, csak pirulva húztam a pulcsim nyakát az arcomra. – hát jó játszuk ezt… - és besüppedt mellettem az ágy. Aztán hírtelen megéreztem a derekamon. Ráült a derekamra. Az ujjával lehúzta a fejemről a pulcsimat, majd a szemeimbe nézett. – Gyönyörű vagy…

- Ha bókolsz nekem, persze hogy megszólalni sem tudok. – néztem az ujjaimat, mintha annyira érdekes lenne. A homlokomra hajolt, és egy lágy puszit nyomott rá. Majd egyet kaptam az orromra. És végül a számra, amit elmélyített. A kezét az arcomra csúsztatta. Jól esett a hideg tenyere a felforrósodott arcomnak. Délután mindent átbeszéltünk, persze Boram segítségével. Boldogabb nem is lehetnék jelen pillanatban. A csókunk egyre hevesebb lett, végül fordítottam a helyzetünkön. A lába közt térdeltem, a kezemmel a feje mellett támaszkodtam, és kimondtam:


- Eddig ti tanítottatok újra gyereknek lenni, most én mutatok neked valami felnőtteset.

8. rész

- Szerelmes vagy Jungkookba? – ijedten rám nézett.

- Ssssssh! – tette számra Jinki mind a két kezét – Nem szabad kimondanod! Tilos!

- Mint Voldemort nevét? – dünnyögtem a kezébe nagyokat pislogva.

- Az ki? – nézett rám értetlenül, majd elvette a kezét a számtól. – Soha. Nem. Tudhatja. Meg. – szótagolta nekem, mint a hülyéknek, ekkor valaki megütögette Jinki vállát. Jinki ijedtében az ölembe ugrott, mint valami scooby doo jelenetben. Jungkook írt valamit a füzetébe, majd felénk mutatta.

- „Mit nem tudhatok meg?” – olvastam fel hangosan.

- Semmi! Semmi! Vagyis… nekem most… - leszállt rólam gyorsan Jinki, tűz vörös fejjel – mennem kell… - és elviharozott. Értetlenül néztük a hűlt helyét mind a ketten. Jungkook leírta a kérdését, hogy „Ennek meg mi a baja?”, de én csak megráztam a fejem, hogy fogalmam sincs, ami hazugság volt, mert igen is tudtam mi baja: Egyszerűen csak fülig szerelmes.

**

- Tae! – ütögettem meg a mellettem alvó fiú vállát, aki csak morgott egy pár sort, majd megfordult a másik oldalára, és aludt tovább. – Tae! – próbáltam meg még egyszer felébreszteni, de mint aki nem is itt van, nem reagált rá semmit. Gondolkodóba estem. Hogyan ébresszem fel? Gonosz vigyor terült szét az arcomon, majd felkiáltottam. – Jaj, ne! Hook ne bánts, kérlek! – ekkor, mint akit ágyúból lőttek ki, felugrott az ágyon, a párnája alól kirántva egy bicskát.

- Hol az a szemét? – vicsorgott ijesztően.

- Na végre. – forgattam meg a szemeimet.

- Te szemét, átvertél? – nézett rám mosolyogva, majd rálökött az ágyra, és a csípőmre ült. Belém szorult a levegő is, teljesen vörös arccal néztem a rajtam ülő fiút, aki csak győztesen mosolygott. – Lázas vagy? – döntötte a fejét jobbra, majd a kezét a homlokomra illesztette.

- É-é-én ne-e-em, nem va-vagyok lázas… - vörösödtem el még jobban, mikor közelebb hajolt hozzám. – szá-szállj le rólam kérlek… - könyörögtem neki, és szerencsére teljesítette a kérésemet, a bicskáját visszatette a párnája alá, majd leszállt rólam, és törökülésbe leült mellém. Kifújtam a bent maradt levegőt, majd felé fordultam. – Meg kell tennünk valamit…

- Mire gondolsz a „valami” alatt?  - nézett rám nagy, értetlen szemekkel.

- Össze kell boronálnunk Jungkookot és Jinkit.

- Ezt hogy érted?

- Jinkit ma rajtakaptam amint Jungkookot kukkolta a bokor mögül.

- Iiiiigen, és?

- Jinkinek tetszik Jungkook!

- Szerelmes Jungkookba? – lepődött meg Tae. A homlokomra csaptam.

- Sokkal lassabb a felfogásod, mikor álmodból ébresztenek fel.

- Persze, még mindig az álmom varázsa alatt állok.

- Miért mit álmodtál? – kérdeztem rá, lassan a szemeibe nézve.

- Azt, hogy megcsókoltál.

**

- Minsu van egy terved? – ütögettem meg ex-kalózunk vállát, a terv ismertetése után.

- O! Ooo! Én tudok egy ötletet! – lóbálta Kwangmin a kezét az arcom előtt.

- Mondjad!

- Készítsünk egy szerelmi bájitalt, azt megisszák, és egymásba szeretnek… vagy pedig meghalnak, mert valamit elrontunk…

- Ooooké… Más ötlet? – néztem körbe a kis társaságunkon.

- Én! Én tudom! – jelentkezett Youngmin.

- Olyan terv, amiben nincs bájital? – néztem újra körbe. Youngmin letette a kezét.

- Én tudok egy ötletet. – szólalt meg Minsu. – Bezárjuk őket egy szobába, mint amikor állatokat akarnak összepárosítani, és vagy bevallják egymásnak az érzéseiket, vagy halálra erőszakolják egymást. – nézett rám tök természetesen, mint aki tényleg komolyan gondolja ezt az egészet.

- Minsu, a legnagyobb őszinteséggel mondom ezt neked. Te beteg vagy. – néztem rá teljes nyugodtsággal. Ő csak megrántotta a vállát.

- Mi lenne, ha megterítenénk nekik egy romantikus ebédhez? – repült oda Boram hozzánk. – Jungkook imádja a romantikát, sok könyvet hoztam neki a való világból. – ült rá a vállaimra.

- Nem is rossz ötlet… Hiába, te vagy a nő a csapatban. – néztem apró termetére.

- De ha sikerül őket összehozni, és esküszöm, szerelmet vallok Boramnak… - mormogta az orra alatt Minsu.

**

- Hé, hé! Mit csináltok fiúk! – ellenkezett Jinki, mikor leültettük őt egy kétszemélyes asztalhoz a fák között valahol.

- Segítünk össze hozni téged Jungkookal! – ültette le Tae Jinkit.

- Erre semmi szűks-
 Ekkor Jungkookot ültette le Minsu a vele szembe lévő székbe, aki értetlenül nézett körül maga mellett. Aztán Youngmin és Kwangmin jött két tányérral a kezében, és lerakták eléjük. Hyuk és Sehun két nagy kancsóban vizet hoztak, és töltöttek Jinkinek, meg Jungkooknak egy-egy pohárba. Ekkor mindannyian elmentünk onnan, csak én és Tae repültünk fel a fára észrevétlenül, hogy tudjuk követni a pillanatok. Teljes kínos csönd ölelte őket körül. Csak a tányér csörgésének hangja rondított bele néha ebbe a nyomasztó csöndbe. Jinki félve megkérdezte, hogy ízlik-e neki az étel, Jungkook pedig zavartan bólintott.

- Komolyan mondom, rosszabb, mint valami halál unalmas melodráma.

- Idő kell nekik… - próbált a védelmükre kelni bűntársam, de csak lelegyintettem. Kezdett egyre nyomasztóbb lenni a csönd, ezért leugrottam a fáról, és mérgesen odakiáltottam Jinkinek.

- Miért nem csinálsz semmit? – értetlenkedtem dühösen – Adott a lehetőség, valld már be mit érzel!

- Ez nem olyan egyszerű! – csapta le az evőeszközeit Jinki. – Tudod, mennyire rettegek a visszautasítástól! – állt fel, majd elém viharzott.

- De ha nem mondod el neki, akkor sosem tudod meg, hogy megtörténne-e! – eközben a háttérben Jungkook lóbálta a rajztömbjét, amire az volt ráírva „srácok, most mi folyik itt?”

- Te még sosem érezted azt, amit én! – kiabált rám Jinki – Amikor melletted van, alig kapsz levegőt, a szíved gyorsabban ver, és libabőrös leszel minden érintésétől! Amikor mással beszél, vagy játszik, féltékeny vagy, mert olyankor nem rád figyel! Igen, szeretem Jungkookot, de ő ezt nem viszonozza! – kelt ki teljesen magából. Ilyen dühösnek még nem láttam soha, mondjuk dühösnek sem. Teljesen meglepődtem rajta. De ami ezután történt, még jobban meglepett.
Jungkook Jinki vállát meg kopogtatta, aki idegesen hátra fordult, majd ijedten kapott a szívéhez. Jungkook elkezdett lapozgatni a rajztömbjében, majd mikor megtalálta, amit keresett, felderült az arca, és Jinki felé mutatta. A rajzon Jinki volt egy szívecskében, és rajta egy szalaggal, amin az ő neve volt rajta. Teljesen lesokkolt mindkettőnket a rajz, csak annyi különbséggel, hogy én hamar feleszméltem, és mosolyogva arrébb álltam, hogy nyugodtabban meg tudják beszélni. Jungkook eltátogott egy „én is szeretlek”-et, majd közelebb lépett a ledöbbent fiúhoz, és lábujjhegyre állva adott egy lágy puszit a szájára. Hát én megzabálom őket!

- Jinki csókold már meg! – hallatszódott az egyik bokorból egyszerre 7 hang is. Jinki felbátorodva rántotta magához Jungkookot, aki elejtette a jegyzet füzetét, de nem foglalkozott fele, hanem Jinki nyaka köré fonta a karját, és egy hosszú csókot adott neki, aki ezt viszonozta.

- Küldetés… - ugrott le Tae is a fáról. – teljesítve! – csapott rá a vállamra. Eközben Hallottam, hogy Minsu morgolódott az orra alatt, hogy „remek, vallhatom be Boramnak az érzéseimet”. Mikor Jinki nevetve vált el Jungkooktól, oda akartam szólni nekik, de hírtelen mindannyian megéreztünk egy plusz fő jelenlétét. Lassan fordultunk a személy felé, de mindenkinek elakadt a szava. Egyszerűen hihetetlen volt az amit láttunk. Egyedül Tae tudott megszólalni.

- Csing…?

- Hello Péter… - nézett pirultan a lány, teljes életnagyságban.

Jinkook